Nagymamáék a
Cserepes utcában laktak, ahol gyerekkoromban úgy szerettem lenni, annak ellenére, hogy mi is Debrecenben laktunk akkoriban. A Cserepes utca rövid kis utca volt, az egyik végén kis terecske alakult ki, nyáron virágokkal, sövénnyel, és közepén bozóttal kóbor macskák lakóhelyeként. Az utcán a közlekedés mindig különös eseménynek számitott, nyáron a burkolatlan utca rendkívül poros volt, egy-egy ritkán elhaladó lovas szekér nyomában sokáig kavargott a nehéz debreceni por. Ősszel és tavasszal a sár okozott komoly nehézségeket, de a járda égetett vöröstéglákkal volt kirakva, s az is elkopott, megsüllyedt már sok helyen. Az utca akkoribban csendes volt, és ezt a sokszor furcsa csendet a szemetes, a jeges és a szódás törte meg, ahogy házról házra járva kiabálták a magukét:
– Szeeemeteees! Jeeeegees! Szóóódááás!
 |
| A Cserepes utca a Jókai utca felől, a 2019-es bontás idején. Fotó: © Debreceni Képeslapok |
Mindig érdeklődve figyeltem, miként borítják ki a lyukas lavórokban, vedrekben gyűjtött szemetet, kályhákból kikerült hamut, ha maradt, mert a hamu értékes volt az idő tájt, hiszen sokan ezzel szórták fel a kapu-elejét, igy védekezve a sár ellen.
De a szemetes és a jeges mellett sokkal nagyobb jelentőségű volt az üveges tót megjelenése, ahogy nagymamáék és az utcában lakók őt nevezték. Már messziről hallottam elnyújtott hangját:
– Dróóóóótooos!!
Ilyenkor mindig kiszaladtam az utcára a kapu elé, és néztem, ahogy jön, hátán egy keret, rajta drótok sokasága, üveg, kalapács meg ilyesmi. Kopott kabátot hordott, alját már megrojtozta az idő, erősen félretaposott cipő – valahol kaphatta fizetés gyanánt – lógó madzaggal, ami a cipőfűzőt helyettesítette, felette lobogó foltos nadrág, színes ing és szőtt sál, formátlan sötét sapka a fején, melyről senki sem tudhatta, talán ő sem, hogy hol is akadt erre a sapkára, hiszen abból sejtettem, hogy sapka, mert a fején hordta.
Szomorú, de valahogy mégis tiszteletre méltó figura volt, ahogy ott közelített lassan csoszogva, meg-megállva és hangosan kiabálva:
– Dróóóótos!
Tekintetével kereste, vajon melyik házba hívják be, hol van valami kis javítani való. Mindig megvártam, ahogy közelített felénk, hogy megnézem a hátán lévő csomagszerűségből kikandikáló sok, számomra igen érdekes kacatot. Mindig köszöntem neki, ő visszaköszönt csendesen:
– Szerbusz, kisfiam.
És, ha jó kedve találta, barackot nyomott a fejemre.
Nagymama mindig behívta, mert volt javítani való, hol üvegszem az ajtóban, hol egy lyukas lábos vagy fazék, de nekem úgy tűnt, hogy nagymama mindig gondoskodik arról, hogy legyen időről időre valami javítani való a ház körül.
Ekkor a drótos ember letette a hátáról a terhét, megnézte, mit is kell csinálni, és azután levetette a kabátját, szépen összehajtotta, és a karosszék támlájára helyezte, majd ráncos kezét végighúzta rajta, megigazította, hogy ne legyen legalább gyűrött. Majd elkezdte a munkát, lába közé vette a lábast, és az alá tett egy vaslemezzel erősített fát, amit a szerszámai közül húzott elő villámgyorsan, és kalapálni kezdett.
Én ott álltam, és néztem, csak néztem, ahogy az ügyes kezei nyomán eltűnik a lábason a lyuk, vagy az ajtóban az üveg újra a helyére került. Kis idő múlva mama teát hozott sok cukorral – ezt tette ő télen-nyáron, s hogy volt-e benne más is, nem tudom, mert neki nem volt otthon soha olyan teába való, ahogy a rumot nevezték. A drótos lassan megitta a teáját, és közben mamával beszélgettek halkan, csendesen, ahogy ez az idősebbeknél akkoriban szokás volt. Majd újra munkához fogott. Amikor aztán végzett vele, nagymama kérdezte:
– Szabad megkínálnom valami meleg étellel?
A szerszámai pakolása közben orra alatt dörmögve válaszolta, hogy köszöni, de nem, hanem inkább elvinné, ha lehet, mert két kis unokája van otthol. Rám nézett és mondta:
– Olyanok, mint ez a gyerök itt, ni – mondta kedvesen, halkan, és a szemében különös kedves mosoly nyilt meg.
Ezt a tekintetet soha nem felejtem el, egy ember, akinek a sok-sok szomorúság ellenére volt ereje belül mosolyogni, mert a szem, a szem, az mindent elárul. A szemek nem hazudnak. Nagymama készített szalonnát, kenyeret, hagymát és túrót meg csokoládét is, mert neki mindig volt valahonnan csokoládéja. Az öreg ember megköszönte és elindult, én vele mentem, hogy kaput nyissak neki. Amint kilépett az utcára, visszafordult, nem szólt semmit, csak mosolygott, és megsimogatta a fejemet, rántott egyet a madzaggal megerősített háti terhén, majd ellépett lassan a következő ház felé, elnyújtott hangon kiabálva:
– Dróóóótoos!
Aszalós Sándor
2003. január 19.
Mamainak
