Keresés ebben a blogban

2026. február 17., kedd

Az első gyorsétterem Debrecenben

Debrecen első nemzetközi gyorsétterme 1991. október 8-án nyílt meg a nagyközönség számára a Hungária-palotában, az egykori Hungária Étterem helyiségében, ami a Piac utca és az Arany János utca sarkán található 1889 óta.

A gyorsétterem az átadáskor. Fotó: Iklódy János

Az átadásról beszámoló Napló-cikkben ez olvasható: a tervezéstől a megvalósításig tíz hónap telt el, hogy Debrecen egyik legpatinásabb vendéglőjéből kialakítsák az ötödik magyarországi éttermet. A régi Hungária helyén mintegy 100 millió forintos beruházás révén alakították ki az európai színvonalú gyorséttermet. A világ 53 országában csaknem 14 ezer üzletet működtető cég legújabb egységének terveit a Diplomáciai Testületeket Ellátó Vállalat mérnökei készítették, a kivitelezési munkálatokat a HÁÉV végezte. Cserháti Gabriellától, az étterem fiatal vezetőjétől megtudták: a debreceni üzletben 80 alkalmazott dolgozott, akiket az amerikai normáknak megfelelően ő maga választott ki a rengeteg jelentkező közül. A cégnek azóta immár több étterme is üzemel Debrecenben, az első éttermet pedig a közelmúltban költöztették el a Hungária-palotából a MÁV-székházba.

A gyorséttermes időkben. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Vendéglátós múltidézéseink sok régi képpel:
A csodálatos Hungária-palota 1915-ben


Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

Az 1991-es nyitás előtti egyik sajtóhirdetés

Volt egyszer egy műjégpálya az Oláh Gábor utcán

Debrecenben ma is sokan emlékeznek még a nagy korcsolyázásokra, korongcsatákra, amelyek a hajdani Vörös Hadsereg úti pályán, az Aranybika Szálló melletti jégen és a csónakázó felhizlalt jegén zajlottak. Az éledező debreceni korongsportot és az állandó korcsolyázási lehetőséget sajnos gyakran elúsztatta az enyhe időjárás. Emiatt a régi pályák szerepét a DMTE új nagyerdei műjégpályája volt hivatott átvenni, novembertől áprilisig folyamatos sportolási alkalmat adva – írta anno a HB Napló.

Fotó: © Vass Attila Tamás / Debreceni Képeslapok

Ennek érdekében az Oláh Gábor utcai új sporttelepen 21,6 kilométernyi csővezeték került a beton alá, melegedő, öltöző, büfé kapott helyet a pálya végében, s palánkokat, reflektorokat is telepítettek a kompresszorok, jéggyalu mellett. A DMTE és bázisvállalatainak (HÁÉV, a Titász, MGM) nagyszabású akciójához a megyei és városi tanács vezetésével 22 hajdú-bihari üzem, vállalat, téesz csatlakozott, anyagi segítséget, társadalmi munkát felajánlva, hogy 1977. november 7-re, a nagy októberi szocialista forradalom 60. évfordulója tiszteletére átadhassák a műjégpályát.

Fotó: Méliusz Központi Könyvtárának Helytörténeti Részlege

Ez így is történt, s a rendezvényre az építésben közreműködő üzemek, vállalatok dolgozói, képviselői kaptak meghívót. Az ünneplő közönség előtt a hazai jégsport több neves képviselője tartott bemutatót –a Regőczy, Sallai jégtáncos pár, Vajda László és Erős Ágnes, valamint a Ferencváros és az Újpesti Dózsa jégkorongcsapata. A csaknem 16 millió forint költséggel épült létesítmény hivatalosan november 8-án reggel 8 órakor nyitotta meg a kapuit. A telep fenntartói három műszakban dolgoztak: 8-tól fél 12-ig, délután 1-től fél 5-ig és este fél 6-tól 9-ig tartottak nyitva. A szünetekben végezték a felújítást.

Fotó: Méliusz Központi Könyvtárának Helytörténeti Részlege

A felnőttek 10, a diákok, katonák és nyugdíjasok 5 forintért korcsolyázhattak a 3,5 órás műszak idején. A 6 éven aluliak kísérői részére 3 forintos jegyet kellett váltani, viszont a ruhatár használata díjtalan volt. A turnusokban 250–300 ember korcsolyázhatott. A pálya körüli lelátókon kétezer szurkolónak biztosítottak állóhelyet, a telep elé pedig 80 férőhelyes parkolót építettek. Csodás időszak volt... Mígnem az Oláh Gábor utcai pályát 2013 őszén már nem nyitották ki, mondván, hogy elavult és nem felel meg az előírásoknak. Ma már extrém sportpark van a területen, a szabadban korcsolyázni pedig többek között a Nagytemplom előtt, illetve a Nagyerdei Stadion mellett évente felépített/lebontott mobilpályán lehet.

Fotó: © Vass Attila Tamás / Debreceni Képeslapok

Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

Az 1986. II. 15-i jgfarsang képei a Naplóban

Hazánk első vasúti tejivója a debreceni Nagyállomáson

Debrecenben a Nagyállomás éjjel-nappali nagy várótermében 1974. november 4-én nyílt meg, és évtizedeken át működött  a tejbár, más néven a tejivó. A „bár” titulust azért kaphatta, mert bárszékeken ülve lehetett fogyasztani. Ez nem önkiszolgáló vendéglő volt, mint a Kossuth utcai tejivó (ahol falicsapokból kellett engedni a sárga műanyag bögrékbe a tejet, kakaót, teát stb.), hanem pultosok szolgáltak ki.

A tejivó 1974-ben. Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

A HB Napló így tudósított a tejbár átadásáról: Aki éhesen vagy szomjasan érkezik meg ezután a debreceni Nagyállomásra, vagy ott vár vonatra, bizonyára szívesen veszi igénybe az Utasellátó Vállalat Hajdú–Szabolcs megyei Igazgatóságának új létesítményét, a tejbárt, s nagyobb kedvvel fogyasztott el valamit, mint a restiben, ahol bizony nem ritka az ittas ember. A vállalatnak ez az első tej- és tejtermékeket árusító egysége az országban, amit állomáson hoztak létre.

Micsoda kínálat! Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Megtudható a cikkből az is, hogy a 750 ezer forintos költséggel létesített, és éjjel-nappal nyitva tartó tejbárt Vámos István, az Utasellátó Vállalat kereskedelmi igazgatóhelyettese adta át a rendeltetésének november 4-én délelőtt. „A tejbár a Nagyállomás várótermében van, amit a tervek szerint hamarosan átalakítanak nemdohányzó váróteremmé, ahol az utasok egészséges levegőben fogyaszthatják el majd a különböző tejtermékeket, süteményeket, tejből készült turmixitalokat.” A felejthetetlen vendéglő történetét régi fotókkal ebben az összeállításunkban elevenítettük fel.

A Nagyállomás tejivója. Fotó: Fp / Bauer Sándor, 1974


Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

Bényei József 1998-as írása a Naplóban

Vendéglátós múltidézéseink sok régi képpel:
Napló-cikk a tejbár átadásáról

2026. február 16., hétfő

Fejezetek a 217. sz. Kanyar Büfé történetéből

Debrecenben a Dobozi lakótelep délnyugati sarkán található az egykori 217. sz. Kanyar büfé épülete, ami immár évtizedek óta lakatlan kísértetház. Legutóbb 2017-ben volt terv a beépítésére, ám az sem valósult meg. Pedig anno nagy élet volt itt, s az épületben tejbolt és műszaki bizományi is működött a presszó mellett. De találtunk olyan cikket is 1977-ből, amely szerint vasárnaponként ebben a kocsmában is árusítottak tejtermékeket, kenyeret és pékárukat. Ezúttal azt idézzük fel, hogy miként írt 1997-ben Magyari Vilmos a Faraktár utcai villasor eme nyitóépületéről a Napló hasábjain:

A ház 2023 őszén. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Kora tavasz óta lóg az ablakban is, az ajtón is egy kartondarabra - természetesen hibás helyesírással - írt hirdetés: Üzlet bármilyen célra kiadó. Az üzlet a Hajnal és a Faraktár utca sarkán árválkodik. Valóban árválkodik, mert a földig érő hatalmas ablakon át látni lehet, hogy teljesen üres és úgy mindenestől meglehetősen szánalmas a kinézete. Koszos, elhanyagolt, az igénytelenség nyomait viseli. Az ajtó felett ottmaradt a cégtábla: 217 sz. Kanyar Büfé. Ez volt a hírhedt, a kollektív humor által Don-kanyarnak nevezett kocsma. De ahogy a mai napig nem tudni pontosan, hogy a második világháborúban, 1943 januárjában, a szovjet csapatok Donnál történő áttörése után hány rosszul felszerelt, a kegyetlen télre fel nem készített magyar katona esett el (legalább 120-130 ezer), úgy az sem fog soha kiderülni, hányan maradtak alul az alkohollal folytatott küzdelemben a Kanyar büfében. Két-három évtizeddel ezelőtt, és még később is egy ideig, nem volt olyan rossz hírű és rossz kinézetű hely ez az intézmény, mint a megszűnése előtti években. Amikor a Fényes udvari lakótelepet átadták (1971-72), a szerkesztőségből többen kaptunk ilyen-olyan lakást az ijesztő méretű panelházakban. Fiatalok voltunk és olykor még vidámak is. Átjártunk néha egymáshoz, és előfordult, hogy hajnalig tartott a világmegváltó dumaparti. Akkor felkerekedtünk, és úgy bandában átmentünk a Don-kanyarba pacalpörköltet, sült kolbászt enni, hosszúlépést, nagyfröccsöt inni. Aztán következhetett a vasárnap. Körülbelül egy évtizede kezdett a Don-kanyar lezülleni. Először megszűnt a konyha, ezzel együtt lekerültek a térítők az asztalokról, aztán az asztalok is megtizedelődtek, elkoszosodtak. Aztán minden elkoszosodott és büdös lett. Az igénytelenség teljes mértékben átvette az uralmat. Nem hiszem, hogy lett volna még egy ilyen förtelmes vendéglátóegység Közép- Európában. Hogy a Don-kanyar konszolidált éveiben kik lehettek a törzsvendégek, nem tudom megmondani, de a lerobbant korszakban csak lumpenek látogatták. Ezek az emberek a közeli Cegléd utcában laktak, ugyanolyan igénytelen körülmények között, mint amilyen kocsmába jártak. A Cegléd utca viszont az utóbbi években rohamosan fejlődött. Mondhatni, hogy minden házban nyílt egy új üzlet, sőt új üzletházak épültek. A lumpenek kiszorultak, elköltöztek, így aztán a Don-kanyar is törzsvendégek nélkül maradt. Bizonyára gazdaságtalanná vált. Ez lehet megszűnésének az oka. Csak azt nem értem, hogy a forgalmas utcasarkon lévő üzlethelyiség miért nem kell senkinek, amikor manapság majdnem mindenki a kereskedelemből akar meggazdagodni.

Az épület 1997-ben. Fotó: HBN

Kapcsolódó összeállításaink:
A téli „Don-kanyar”. Fotó: © Debreceni Képeslapok


Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

A 2017-es látványterv. Fotó: © Debreceni Képeslapok

2026. február 15., vasárnap

Emlék 1995-ből: szemétszedés fagyos kézzel a Zsibiben

A debreceni Zsibogóban 1995 telén átélt élményeit D. Tóth Norbert osztotta meg velünk. Köszönjük!

A Zsibi főkapuja. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Beugrott egy régi jelenet a múltból. 1995, a havas debreceni használtcikk-piac (Zsibi). A szemetes zsákot húztam a földön, a latyakos havas sárban, és az eldobott műanyag poharakat szedtem össze. A vizes szemét miatt már keményre fagyott a kezem. Alig bírtam megfogni az ujjaimmal a hulladékot, ami nehezítette a munkát. Közben arra gondoltam tizennégy évesen, hogy hosszú lesz így az élet. Hosszú, hiszen annyira lassan telnek a percek is a jéghideg piaci sorok között. Aztán szedtem tovább a szemetet, és kezdtem magam egyre jobban felhúzni. Ha ennyi idősen már megpecsételődött a sorsom, van-e valami boldogsága az életnek? Mi a francot teszek hozzá a nagybetűs faunához? Azt, hogy a mások által eldobott szemetet összeszedjem? Ez az én fene nagy létem? Ezen gondolatok közben a hideg szél feltámadt, és csavarni kezdte a kezemben a szemetes zsákot. És még van három sor, amit össze kell takarítsak – gondoltam egyre inkább elkeseredve. A kezem már nem fázott, hiszen teljesen elfagytak az idegek. Ezt kihasználva a vizes papírokat és poharakat nagyobb lendülettel kezdtem összeszedni. Úgy éreztem, a sors cinikusan adta a lehetőséget azzal, hogy lefagyasztotta a kezeim. Örülni kéne?! – ordítottam fel az utolsó pohár zsákba dobása közben. Válasz nem jött, így a zsákot mérgemben a földhöz csaptam, ami miatt az oldala kettényílt, és az összes szemét kihullott. A szél ezt látván erőre kapott, és az összes hulladékot széthintette a sorok között. Csak álltam és néztem, ahogy a papírpoharak és gyűrött zsebkendők, papírok a szélben járták a gúnyos táncukat. Még jobban összetörtem. Aztán elkezdtem járni a sorokat újra, kezemben egy új zsákkal... D. Tóth Norbert másik írását itt adtuk közre.


Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

2026. február 14., szombat

Kesztyű, sétapálca, pukedli: a debreceni Művész Úr

Debrecen hajdani legendás-különös polgárainak egyike Erdős Mihály festőművész, akit a szokatlan külseje és gesztusai miatt, no meg persze az alkotói tevékenysége miatt sokan Művész Úrnak neveztek. Az 1992-ben elhunyt Mesternek 1984-ben nyílt meg az első önálló debreceni kiállítása, s ebből az alkalomból a Napló újságírója, Bakó Endre készített vele izgalmas, hiánypótló interjút (lásd lentebb). A cikknek rögtön az elején az is kiderült, hogy a Művész Úr előszobájában súlyzó volt, amivel rendszeresen edzette magát, s a kora ellenére több mint 80 kilót tudott kinyomni.

Erdős Mihály festőművész

Erdős Mihály és Bakó Endre beszélgetését 1984. szeptember 15-én közölte a lap. A riportban sajnos nem jelent meg fotó, pedig a háromtagú stábban bizonyára volt fotóriporter. Emiatt e mostani képeink a Méliusz Központi Könyvtára Helytörténeti Részlegének gyűjteményéből származnak, melyek Erdős Mihály 1984-es és 1988-as kiállításainak megnyitóin születtek.

Erdős Mihály (jobbról) a 84-es megnyitón

A nagyszerű írásban Erdős Mihály felidézte, hogy kisgyerekként kezdett kijárni a Nagyerdőre. Sokszor kikapott, mivel kint felejtkezett, későn ment haza. Ez természetes volt neki, valami belső vágy és erő késztette arra, hogy megfessen bizonyos dolgokat. Húszéves korában már hivatásnak tekintette a művészetet. Főiskolára nem járt, de rendszeres tanulmányokat folytatott. Thoroczkai Oszvald foglalkozott vele magántanulóként, majd a Képzőművészeti Körbe járt három évig stúdiumrajzolásra, de később idegenkedett az iskolás formáktól, jobbnak tartotta az önképzés útját. Egykor Vaszary János festészete volt rá nagy hatással, ám példaképeinek mégis Van Gogh, Rembrandt és Leonardo művészetét és alakját tekinti. „No, persze az ő hatásukat senki sem tudja megkerülni” – fogalmazott.


Erdős Mihály arra a felvetésre, hogy sokan különcnek tartják, így válaszolt:
„Igazuk is van! Én egy más világban élek, abból persze olykor kizökkenek, mint ahogy most is. Ha valaki megismer közelről, meglátja emberi arcomat, rendszerint meglepődik, mert a felszínes megfigyelés nyomán nem ilyennek képzelt. Sokan utólag bevallották, azt hitték, nem is lehet velem elbeszélgetni, aztán rájöttek, hogy nem is akárhogyan! Mert milyen az ember? A gesztusokból is hajlamos következtetni anélkül, hogy ismerné a másik lényeges vonásait. El tudom képzelni, miket híresztelnek rólam! De én vagyok az, aki nehezen érthető, tehát nekem kell a társadalom szokásaihoz orientálódnom, más mód nincs. A gyerekek és az intelligens emberek általában megértenek, akadnak, akik keresik a társaságomat. A lelkileg, szellemileg üres emberekre nincs mit adni, ez az embertípus soha, sehol nem tudja elviselni a különbözést, a másságot.”
Erdős Mihály a 88-as kiállításán (DOTE)

1993-ban, egy évvel Erdős Mihály halála után, szintén Bakó Endre készített róla cikket (ezt az idézet után közöljük). Ebben a testvére, Erdős Árpád beszélt róla, s többek között elmesélte:
Mihály ha hozzájutott néhány pengőhöz, ment a zsibogóba művészettörténeti könyveket vásárolni. Már iskolás korában különcködni kezdett, amit én nem kis mértékben egy súlyos gyermekkori tífuszbetegségnek tulajdonítok. Később még egyszer átesett a tífuszon. Ennek ellenére kutya erős kölyök volt! Katona mindössze három hónapig volt, mert pofon vágott egy őrmestert. Hosszas tortúra után – amelynek során bebizonyosodott, hogy a pofon nem alaptalanul csattant el – leszerelték. Idős korában is erős ember volt, edzette magát, amíg a szíve bírta. Nem dohányzott, nem ivott, ha nagy ritkán alkoholt fogyasztott, az csak a tokaji aszú lehetett. Teniszezett és súlyt emelt, a súlyzója 110 kilogrammos volt. A jó szíve is sokszor hozott rá bajt. Ha egy csavargó kért tőle pénzt, nem tagadta meg, pedig ő mindig szűkösen élt. Bizony, sokan kihasználták, visszaéltek azzal, hogy Mihály a keresztény erényeket nemcsak szóban hangoztatta, hanem gyakorolta is.”
Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

A nagyerdei Medgyessy sétány 2026-ban és 1976-ban


Debrecenben a nagyerdei Medgyessy sétányon mentünk végig 2026. február 13-án. A fenti kép tanúsága szerint a sétány rideg hely benyomását kelti a rengeteg szürke zúzott kő és járólap miatt. A Békás-tó körül szintén több helyen lehet részük hasonlókban a kirándulóknak. Egyre kevesebb a fa, és még mindig nem fejeződött be a híd hónapokkal ezelőtti felújítása. Az alábbi fotó azt mutatja, hogy az 50 évvel ezelőtti tavaszon milyen volt a Medgyessy sétány, valamint az aszfalt és a zöldterület aránya. Simonyi Óbester forog a sírjában... És sajnos az itteni két villa is elkeserítő állapotban van.

1976-os kép: Méliusz Helytörténeti Fotótár

Nagyerdei múltidéző cikkeink sok régi fotóval:

Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!