Keresés ebben a blogban

2026. február 16., hétfő

Fejezetek a 217. sz. Kanyar Büfé történetéből

Debrecenben a Dobozi lakótelep délnyugati sarkán található az egykori 217. sz. Kanyar büfé épülete, ami immár évtizedek óta lakatlan kísértetház. Legutóbb 2017-ben volt terv a beépítésére, ám az sem valósult meg. Pedig anno nagy élet volt itt, s az épületben tejbolt és műszaki bizományi is működött a presszó mellett. De találtunk olyan cikket is 1977-ből, amely szerint vasárnaponként ebben a kocsmában is árusítottak tejtermékeket, kenyeret és pékárukat. Ezúttal azt idézzük fel, hogy miként írt 1997-ben Magyari Vilmos a Faraktár utcai villasor eme nyitóépületéről a Napló hasábjain:

A ház 2023 őszén. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Kora tavasz óta lóg az ablakban is, az ajtón is egy kartondarabra - természetesen hibás helyesírással - írt hirdetés: Üzlet bármilyen célra kiadó. Az üzlet a Hajnal és a Faraktár utca sarkán árválkodik. Valóban árválkodik, mert a földig érő hatalmas ablakon át látni lehet, hogy teljesen üres és úgy mindenestől meglehetősen szánalmas a kinézete. Koszos, elhanyagolt, az igénytelenség nyomait viseli. Az ajtó felett ottmaradt a cégtábla: 217 sz. Kanyar Büfé. Ez volt a hírhedt, a kollektív humor által Don-kanyarnak nevezett kocsma. De ahogy a mai napig nem tudni pontosan, hogy a második világháborúban, 1943 januárjában, a szovjet csapatok Donnál történő áttörése után hány rosszul felszerelt, a kegyetlen télre fel nem készített magyar katona esett el (legalább 120-130 ezer), úgy az sem fog soha kiderülni, hányan maradtak alul az alkohollal folytatott küzdelemben a Kanyar büfében. Két-három évtizeddel ezelőtt, és még később is egy ideig, nem volt olyan rossz hírű és rossz kinézetű hely ez az intézmény, mint a megszűnése előtti években. Amikor a Fényes udvari lakótelepet átadták (1971-72), a szerkesztőségből többen kaptunk ilyen-olyan lakást az ijesztő méretű panelházakban. Fiatalok voltunk és olykor még vidámak is. Átjártunk néha egymáshoz, és előfordult, hogy hajnalig tartott a világmegváltó dumaparti. Akkor felkerekedtünk, és úgy bandában átmentünk a Don-kanyarba pacalpörköltet, sült kolbászt enni, hosszúlépést, nagyfröccsöt inni. Aztán következhetett a vasárnap. Körülbelül egy évtizede kezdett a Don-kanyar lezülleni. Először megszűnt a konyha, ezzel együtt lekerültek a térítők az asztalokról, aztán az asztalok is megtizedelődtek, elkoszosodtak. Aztán minden elkoszosodott és büdös lett. Az igénytelenség teljes mértékben átvette az uralmat. Nem hiszem, hogy lett volna még egy ilyen förtelmes vendéglátóegység Közép- Európában. Hogy a Don-kanyar konszolidált éveiben kik lehettek a törzsvendégek, nem tudom megmondani, de a lerobbant korszakban csak lumpenek látogatták. Ezek az emberek a közeli Cegléd utcában laktak, ugyanolyan igénytelen körülmények között, mint amilyen kocsmába jártak. A Cegléd utca viszont az utóbbi években rohamosan fejlődött. Mondhatni, hogy minden házban nyílt egy új üzlet, sőt új üzletházak épültek. A lumpenek kiszorultak, elköltöztek, így aztán a Don-kanyar is törzsvendégek nélkül maradt. Bizonyára gazdaságtalanná vált. Ez lehet megszűnésének az oka. Csak azt nem értem, hogy a forgalmas utcasarkon lévő üzlethelyiség miért nem kell senkinek, amikor manapság majdnem mindenki a kereskedelemből akar meggazdagodni.

Az épület 1997-ben. Fotó: HBN

Kapcsolódó összeállításaink:
A téli „Don-kanyar”. Fotó: © Debreceni Képeslapok


Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

A 2017-es látványterv. Fotó: © Debreceni Képeslapok

2026. február 15., vasárnap

Emlék 1995-ből: szemétszedés fagyos kézzel a Zsibiben

A debreceni Zsibogóban 1995 telén átélt élményeit D. Tóth Norbert osztotta meg velünk. Köszönjük!

A Zsibi főkapuja. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Beugrott egy régi jelenet a múltból. 1995, a havas debreceni használtcikk-piac (Zsibi). A szemetes zsákot húztam a földön, a latyakos havas sárban, és az eldobott műanyag poharakat szedtem össze. A vizes szemét miatt már keményre fagyott a kezem. Alig bírtam megfogni az ujjaimmal a hulladékot, ami nehezítette a munkát. Közben arra gondoltam tizennégy évesen, hogy hosszú lesz így az élet. Hosszú, hiszen annyira lassan telnek a percek is a jéghideg piaci sorok között. Aztán szedtem tovább a szemetet, és kezdtem magam egyre jobban felhúzni. Ha ennyi idősen már megpecsételődött a sorsom, van-e valami boldogsága az életnek? Mi a francot teszek hozzá a nagybetűs faunához? Azt, hogy a mások által eldobott szemetet összeszedjem? Ez az én fene nagy létem? Ezen gondolatok közben a hideg szél feltámadt, és csavarni kezdte a kezemben a szemetes zsákot. És még van három sor, amit össze kell takarítsak – gondoltam egyre inkább elkeseredve. A kezem már nem fázott, hiszen teljesen elfagytak az idegek. Ezt kihasználva a vizes papírokat és poharakat nagyobb lendülettel kezdtem összeszedni. Úgy éreztem, a sors cinikusan adta a lehetőséget azzal, hogy lefagyasztotta a kezeim. Örülni kéne?! – ordítottam fel az utolsó pohár zsákba dobása közben. Válasz nem jött, így a zsákot mérgemben a földhöz csaptam, ami miatt az oldala kettényílt, és az összes szemét kihullott. A szél ezt látván erőre kapott, és az összes hulladékot széthintette a sorok között. Csak álltam és néztem, ahogy a papírpoharak és gyűrött zsebkendők, papírok a szélben járták a gúnyos táncukat. Még jobban összetörtem. Aztán elkezdtem járni a sorokat újra, kezemben egy új zsákkal... D. Tóth Norbert másik írását itt adtuk közre.


Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

2026. február 14., szombat

Kesztyű, sétapálca, pukedli: a debreceni Művész Úr

Debrecen hajdani legendás-különös polgárainak egyike Erdős Mihály festőművész, akit a szokatlan külseje és gesztusai miatt, no meg persze az alkotói tevékenysége miatt sokan Művész Úrnak neveztek. Az 1992-ben elhunyt Mesternek 1984-ben nyílt meg az első önálló debreceni kiállítása, s ebből az alkalomból a Napló újságírója, Bakó Endre készített vele izgalmas, hiánypótló interjút (lásd lentebb). A cikknek rögtön az elején az is kiderült, hogy a Művész Úr előszobájában súlyzó volt, amivel rendszeresen edzette magát, s a kora ellenére több mint 80 kilót tudott kinyomni.

Erdős Mihály festőművész

Erdős Mihály és Bakó Endre beszélgetését 1984. szeptember 15-én közölte a lap. A riportban sajnos nem jelent meg fotó, pedig a háromtagú stábban bizonyára volt fotóriporter. Emiatt e mostani képeink a Méliusz Központi Könyvtára Helytörténeti Részlegének gyűjteményéből származnak, melyek Erdős Mihály 1984-es és 1988-as kiállításainak megnyitóin születtek.

Erdős Mihály (jobbról) a 84-es megnyitón

A nagyszerű írásban Erdős Mihály felidézte, hogy kisgyerekként kezdett kijárni a Nagyerdőre. Sokszor kikapott, mivel kint felejtkezett, későn ment haza. Ez természetes volt neki, valami belső vágy és erő késztette arra, hogy megfessen bizonyos dolgokat. Húszéves korában már hivatásnak tekintette a művészetet. Főiskolára nem járt, de rendszeres tanulmányokat folytatott. Thoroczkai Oszvald foglalkozott vele magántanulóként, majd a Képzőművészeti Körbe járt három évig stúdiumrajzolásra, de később idegenkedett az iskolás formáktól, jobbnak tartotta az önképzés útját. Egykor Vaszary János festészete volt rá nagy hatással, ám példaképeinek mégis Van Gogh, Rembrandt és Leonardo művészetét és alakját tekinti. „No, persze az ő hatásukat senki sem tudja megkerülni” – fogalmazott.


Erdős Mihály arra a felvetésre, hogy sokan különcnek tartják, így válaszolt:
„Igazuk is van! Én egy más világban élek, abból persze olykor kizökkenek, mint ahogy most is. Ha valaki megismer közelről, meglátja emberi arcomat, rendszerint meglepődik, mert a felszínes megfigyelés nyomán nem ilyennek képzelt. Sokan utólag bevallották, azt hitték, nem is lehet velem elbeszélgetni, aztán rájöttek, hogy nem is akárhogyan! Mert milyen az ember? A gesztusokból is hajlamos következtetni anélkül, hogy ismerné a másik lényeges vonásait. El tudom képzelni, miket híresztelnek rólam! De én vagyok az, aki nehezen érthető, tehát nekem kell a társadalom szokásaihoz orientálódnom, más mód nincs. A gyerekek és az intelligens emberek általában megértenek, akadnak, akik keresik a társaságomat. A lelkileg, szellemileg üres emberekre nincs mit adni, ez az embertípus soha, sehol nem tudja elviselni a különbözést, a másságot.”
Erdős Mihály a 88-as kiállításán (DOTE)

1993-ban, egy évvel Erdős Mihály halála után, szintén Bakó Endre készített róla cikket (ezt az idézet után közöljük). Ebben a testvére, Erdős Árpád beszélt róla, s többek között elmesélte:
Mihály ha hozzájutott néhány pengőhöz, ment a zsibogóba művészettörténeti könyveket vásárolni. Már iskolás korában különcködni kezdett, amit én nem kis mértékben egy súlyos gyermekkori tífuszbetegségnek tulajdonítok. Később még egyszer átesett a tífuszon. Ennek ellenére kutya erős kölyök volt! Katona mindössze három hónapig volt, mert pofon vágott egy őrmestert. Hosszas tortúra után – amelynek során bebizonyosodott, hogy a pofon nem alaptalanul csattant el – leszerelték. Idős korában is erős ember volt, edzette magát, amíg a szíve bírta. Nem dohányzott, nem ivott, ha nagy ritkán alkoholt fogyasztott, az csak a tokaji aszú lehetett. Teniszezett és súlyt emelt, a súlyzója 110 kilogrammos volt. A jó szíve is sokszor hozott rá bajt. Ha egy csavargó kért tőle pénzt, nem tagadta meg, pedig ő mindig szűkösen élt. Bizony, sokan kihasználták, visszaéltek azzal, hogy Mihály a keresztény erényeket nemcsak szóban hangoztatta, hanem gyakorolta is.”
Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

A nagyerdei Medgyessy sétány 2026-ban és 1976-ban


Debrecenben a nagyerdei Medgyessy sétányon mentünk végig 2026. február 13-án. A fenti kép tanúsága szerint a sétány rideg hely benyomását kelti a rengeteg szürke zúzott kő és járólap miatt. A Békás-tó körül szintén több helyen lehet részük hasonlókban a kirándulóknak. Egyre kevesebb a fa, és még mindig nem fejeződött be a híd hónapokkal ezelőtti felújítása. Az alábbi fotó azt mutatja, hogy az 50 évvel ezelőtti tavaszon milyen volt a Medgyessy sétány, valamint az aszfalt és a zöldterület aránya. Simonyi Óbester forog a sírjában... És sajnos az itteni két villa is elkeserítő állapotban van.

1976-os kép: Méliusz Helytörténeti Fotótár

Nagyerdei múltidéző cikkeink sok régi fotóval:

Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

2026. február 13., péntek

Az 1964-es Debrecen 15 retro képen


Debrecen 60 esztendővel ezelőtti életére csodálkozhatunk rá a Fortepan cívisvárosi képei között. Az első felvételen a Vörös Hadsereg útja nevű főutca 1964-es forgalma elevenedik meg a Bika előtti zebránál. A következő képeken a Nagytemplom környékét is megidézhetjük a főutca négy fasorával.

Fiatal nő a főutcán. Fotó: Fp / Szűcs Lóránt

A galéria a képre kattintva is megnyitható!

Fiatal nő és a Kistemplom. Fp: Fortepan / Szűcs Lóránt

Az 1964-ben rögzített debreceni életképek sorában természetesen az Aranybika Hotel is központi szereplő. Utána a következő évben lebontott dupla medencés Zsolnay-kerámiás szökőkút oázisában gyönyörködhetünk, majd egy Trabantot takarító páron is derülhetünk.

Az Aranybika főkapuja. Fotó: Fp / Magyar Rendőr

A Zsolnay-szökőkút. Fotó: Fp / Urban Tamás

Trabantot takarító pár. Fotó: Fp / Magyar Rendőr

1964-ben ismét Debrecenben vendégeskedett Kodály Zoltán, aki korábban a szabadtéri színpad avatásán is részt vett 1950-ben. 

Kodály Zoltán Debrecenben.Fotó: Fp / Urbán Tamás

A Magyar Rendőr című újság riporterei kiváló kordokumentumokon örökítették meg Debrecent 1964-ben. A képeken szerepel Bengáli villamos, a Sesztina-vaskereskedés, valamint a Kistemplom is.

Zöld jelzés a gyalogosoknak. Fotó: Fp / Magyar Rendőr

Motorosok a főutcán. Fotó: Fp / Magyar Rendőr

A következő csokorban a Csapó utca vonalában láthatjuk a főutcát, ahol éppen egy Bengáli villamos tart a Nagyerdő felé. Elmélázhatunk a Tóthfalusi tér (a mai Dósa nádor tér) 1964-es arcán, ahol a 2025-ben 121 éves Wolff-palota is központi szerepet játszik.

Bengáli villamos a főutcán. Fotó: Fp / Magyar Rendőr

A Tóthfalusi tér. Fotó: Fp / Kotnyek Antal

A 60 éves felvételeken a Vágóhíd utca Zsibogóval szemközti, akkori arcától is „lehidalhatunk”.

A Vágóhíd utca 1964-ben. Fotó: Fp / Magyar Rendőr

A hat évtizeddel ezelőtti fotósoknak köszönhetően az egykori Kondorosi Csárdát is megidézhetjük.

A Kondorosi Csárda. Fotó: Fp / Magyar Rendőr

A szórakozást a végére hagytuk. A kikapcsolódásnak és a kirándulásnak akkor is kedvelt terepe volt a Nagyerdő, ahol tömegek élvezték az Egyetem tér nyújtotta örömöket is! Utoljára a Nagyállomást is meglátogatjuk két retro felvétellel. Debrecen 1974-es arca ebben az öszeállításban eleveníthető fel. Kellemes időutazást Mindenkinek!

Lány az Egyetem téren. Fotó: Fp / Urbán Tamás

A Nagyállomás új főépülete. Fotó: Fp / Magyar Rendőr


Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debrteceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

Soós Imre színművész

A Debrecenhez tartozó Látóképi Csárda is fontos helyszíne a Körhinta című 1955-ös filmnek, amelyben Soós Imre Jászai Mari-díjas magyar színművész játssza az egyik főszerepet. A legendás színművész 1930. február 12-én, Balmazújvárosban látta meg a napvilágot. Maradandó alakítást nyújtott a Körhinta mellett a Ludas Matyi és az Eltüsszentett birodalom című filmben is.

Soós Imre. Régi fotók: Wikipédia

A Wikipédia leírása szerint Soós Imre balmazújvárosi nyolcgyermekes szegényparaszti családból indult útjára. Egyik nagyszülője analfabéta volt, de ő maga kitűnően tanult az elemi iskolában. 1947 tavaszán a Szabad Nép hirdetésére jelentkezett a Színművészeti Főiskolára: a Horváth Árpád Kollégiumba munkás- és parasztfiatalok jelentkezését várták. A felvételi vizsgán azonnal felfigyeltek az őstehetségre. 1950-ben a Ludas Matyi megformálásáért a Karlovy Vary-i filmfesztiválon a legjobb férfialakítás díját kapta. A főiskola elvégzése (1952) után előbb vidéki színháznál kellett játszania, ezért három évadot a debreceni Csokonai Színházban töltött. 1955-től a Madách Színház művésze lett. Vámos László rendező 1954-ben ráosztotta Rómeó szerepét, s ez a karakterformálás indította el a színpadi karrierjét. 1954-ben Jászai Mari-díjjal tüntették ki. 1955-től, amikor már a Madáchban játszott, egyre rosszabb idegállapotba került. 1957. június 20-án öngyilkossággal vetett véget életének. A Wikipédián közzétett életrajza arra is kitér, hogy a felesége, dr. Perjési Hedvig orvos (akivel közös sírban nyugszik a Farkasréti temetőben) ugyanaznap távozott az élők sorából.

Szobra Balmazújvároson. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Kapcsolódó anyagaink régi fotókkal:
A Körhinta című filmben Törőcsik Marival

Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!


2026. február 12., csütörtök

A Centrum Áruház előtti gofriárus

Debrecen főutcáján, a Vörös Hadsereg útján 1984-ben jelent meg az első gofrikészítő és árusító pavilon az akkor még működő Centrum Áruház előtti járdán. Az akkori Naplóban erről jelent meg terjedelmes beszélgetés a vállalkozás vezetőjével. A Felföldi Józseffel készített cikkből megtudható: egyelőre három helyen jelentek meg a süteményárusító pavilonjaik. Gyors és jó megoldást kínálnak az utca emberének a rohanó időben. Az ízléses, esztétikusan megkonstruált, higiénikus, kis alapterületű, kerekeken mozgatható pavilonnál hosszú sor kígyózik a Vörös Hadsereg útján. Gyors a kiszolgálás, pillanatok alatt kezükben a szalvéta, rajta az újdonság, az eredeti flamand recept alapján készülő ínyencség. A teljes újságoldal az összeállításunk végén tanulmányozható. (A jobb olvashatóságért az anyagot érdemes külön megnyitni vagy lementeni!)


Vendéglátós múltidézéseink sok régi képpel:
A Napló cikke


Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!