– Gyermekkoromtól nagy érdeklődéssel követtem városunk minden változását. Sajátomnak éreztem, s érzem Debrecent. Itt születtem, életem gondjait itt bírom le, válságaival itt küzdök meg, itt akarom és próbálom életem teljessé és értelmessé alakítani, „s remélem, testem is majd e földben süpped el”. A Debrecen útikönyv több helyen szerényen céloz arra, hogy a 600 éves város építészeti, tárgyi emlékei szűkösek. Ámde ez a szűkös emlékeztető világ is hová tűnik? Újul, fejlődik, növekszik városunk! De el kell-e ezért tüntetni a régi cívisházakat, a paraszt-barokk emlékeit? Egy-egy betonmonstrum oldalán rideg kőtábla állítja meg s dermeszti szoborrá a járókelőt: Itt született..., Itt élt,... Itt lakott, ... Itt alkotott, sivár táblán, szürke betűkkel még szürkébb környezetben nagy nevek, fényes lelkek. Nem tehetek róla, de nekem a krematórium oldalfalába helyezett urnák borítólapját asszociálják. Halált, kietlenséget, feledést és nem fennmaradást, halhatatlanságot, az alkotó és munkája jövőt formáló örök érvényű hatását. Miért ne lehetne következetesen folytatni a vénkerti Borsos-villában berendezett irodalmi múzeum jó ötletét?
– A város szíve, a Kossuth tér romantikus kis házai is a múlté, helyettük most még ütött-kopott deszkapalánk éktelenkedik, s meddig? (Talán korán rombolunk, késlekedve építkezünk!?) A Nagytemplom lenyűgöző hatását az újkeletű aluljáró modern üvegkalitkája zavarja. Összeszorul a szívem, s mintha karom-lábam vágták volna le, ha a Darabos utca élőmúlt csonka testét, féloldalas torzóját szemlélem. Hány emlékünk sorsa lett a pusztulás meggondolatlanság vagy inkább érzéketlenség okából? De még amink van, azt legalább próbáljuk megőrizni! Van a városnak műemlékvédő bizottsága. A tagjai bizonyára magukénak érzik és szeretik e várost. Gondolom, értően óvják, gondozzák értékeit, de talán – engedjék meg ezt a feltételezést – nem eléggé keményen és következetesen. Sok-sok kedves, hangulatos, „igazi” debreceni városnegyed (pl. a „színház átjáró”-t a Csizmadiaszínnel – vajon nem lehetett volna valamilyen módon a jelen pezsgésébe bekapcsolni?) vagy utcakép esett áldozatul az épülő új, a debreceniek szívének-szemének idegen, jellegtelen beton – Debrecennek.
Miért nem óvjuk, tápláljuk jobban a gyökereket? „Basahalmától és Péterfiáig / Ájer pezseg. Úgy hívják: Gondolat.”. – Nem hiszem, hogy a Gondolat, az ájer pezsgése múltunk eltörlését kívánná. Ady fájó szívvel keresné a Péter fia Jakab utca széles nyugalmát. Ha egy-egy városnéző csoport érkezik, keresem Debrecent, az igazit, a patinást, a történelemőrzőt. Úgy szeretném őket a Kollégium vagy a Nagytemplom ősi falai közül odavezetni, s mondani: Íme a város, amely szívébe zárt múlttal építi a jövőt – fogalmazott Leskó Árpádné tanár, idegenvezető. A teljes cikk itt olvasható:
Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!
