A Tanító utca burkolt utca volt, kis kockakövekkel szépen ívben burkolva. Az utca és a járda között volt egy keskeny zöldterület, ahol fák álltak. Akkoriban nem volt forgalom, szinte semmi. A szokásos heti szemétgyűjtés során jött a gumikerekes, két ló vontatta szekér, majd a jeges, és néha egy-egy szekér. A ház, egy régi cívisház, ahol nagyapámék laktak, valamikor egy családé volt, de akkor három család lakott az udvarban. Az utca felőli részben volt két nagy utcai szoba, egy hatalmas konyha, ami egyben nappali is volt. Ebből nyílt egy nagy spejz, és volt egy befalazott ajtó, mely a verandára nyílt. De ez a veranda már ahhoz a lakáshoz tartozott, amelyet nagyapámék laktak. A házba hozzájuk az udvarról lehetett bemenni egy lépcsőn, melynek 4 fellépője volt. Onnan jutottunk egy hatalmas előszobába, melynek piros színű „cement” padlója volt. Nagyanyám ezt gangnak mondta. Ebből a gangból nyílott egy nagy szoba, igen nagy belmagassággal, és az ajtóval szemben, igen magasan volt egy ablak, ami a szomszédra nézett. A szobának volt egy ablaka a gangra nézően is, hiszen valamikor a veranda nem volt beüvegezve. A veranda további része a konyha volt, és a konyhába egy nagy faajtón keresztül lehetett bemenni a gangról. Ez a konyha kb. 4 m hosszú volt, és ahogy visszaemlékszem, 3 m széles lehetett. Innen nyílott egy szoba, melynek ablakai csak a konyhára néztek. Ebből a szobából nyílott egy hatalmas nagy spejz, mely egyben olyan házi lomtár is volt. Fürdőszoba nem volt, de volt víz az udvarban, és egy WC is, mely tényleg WC volt. A ház első részét Molnár József és felesége, Juliska néni lakták, majd egy kedves család költözött a helyükre, Rápolthyék. A ház hátsó részében laktak Kerékgyártóék, akinek a Hatvan utcában volt egy fodrászüzlete. Kerékgyártó Laci később neves atléta lett, és mivel magam is atletizáltam, néha-néha találkoztunk.
 |
| Nyitóképünk másként. Festmény / fotó: © Masits István |
A szalonnasütés egy ünnep volt számomra. Mindig estefelé kezdtünk szalonnát sütni. Nagymama és édesanya előkészítette a szalonnát, feldarabolták, bevagdalták, és az édesapám által gondosan előre elkészített nyársra húzták a szalonnát. Nekünk gyerekeknek kisebb szalonna került a nyársra. Nagymamám a kenyeret készítette elő, a hagymát szépen felkarikázta, zöldpaprikát, paradicsomot rakott egy nagyobb tálba, majd mindezt levitte az udvarra. De az udvaron is történt ám sok érdekesség. Nagyapám volt a „tűzmester” - soha sem engedte ezt a munkát másnak csinálni. Már kora délután megcsinálta a szalonnasütés helyét, homokot szórt a földre, melyre a nagy szakértelemmel kiválogatott apró fát, majd köréje nagyobb fát helyezett. Amikor már minden készen állt a szalonnasütésre, s a kis asztalon ott voltak a hagymával, kenyérrel megrakott tálcák, akkor gyújtotta meg Tata a tüzet. Rakott még a tűzre sok nagyobb fát, mert mint mondta, a parázsnak erősnek kell lenni.
Mi, gyerekek kihoztuk a házból az összes sámlit, de néha téglákat raktunk össze, rá pedig régebbi kukoricazsák-darabot terítettünk. Édesapám poharakat, bort és szódavizet hozott, míg nekünk, gyereknek meg házi málnaszörpöt. Édesapám és Tata mindig elsők voltak a nyárs „feldíszítésében”. A szalonnadarab ugyan rajta volt, de néha a nyárs hegyére paprikadarabokat tűztek, és így tartották a parázs felé. Mi, gyerekek is őket utánoztuk. Aztán egyszer csak a szalonna elkezdett csepegni, és én élveztem, hogy a parázs itt-ott, ahol a szalonnazsír lecsepegett, a parázsra lángra kapott. „Hű, inkább a kenyérre csepegtesd!” – szólt Tata, és a kezembe adta a kistányért, rajta a kenyérszelettel. De a szalonnasütés nemcsak egy étkezés volt hanem tényleg ünnep, beszélgettünk, és bizony Tata vagy nagymama mindig valamilyen érdekes történetet meséltek el az életükből, a fiatal koruk élményeit hozták el. Már esteledett, a szalonnás kenyeret is megettük, de mindenki ott ült még a parázs körül. Igaz, Tata vagy Édesapám mindig tett rá egy-egy darab fát, hogy ne aludjon ki a parázs.
A másik udvarban volt Tata műhelye, mellette egy régi istálló, de csak kerti szerszámok és kerti magok tárolására szolgált, de volt ott még sok limlom is. Ott volt a téli disznóvágáshoz szükséges katlan is, a tűzifa, valamint a tyúkoknak gondosan tárolt kukorica és ocsúszemek is. Ebből az udvarból nyílott egy kisebb udvar, ahol három ól volt: kettő a disznóknak, egy nagyobb meg a tyúkoknak. Disznóvágás mindig egy héttel volt karácsony előtt, a másik disznót február elején vágtuk le. De ez egy külön történet. Na, a tyúkok. Minden reggel Tata adott nekik enni, nyári napokon ritkán én is ott voltam. A megdarált kukoricaszemeket a földre szórta, közte az ocsúszemekkel, és kiengedte a tyúkokat. Először a kakas jött elő, lassan lépkedett, megállt, körülnézett, majd hívta a maga kakashangján a többi társát. Na, azok szinte rohantak, némelyik kicsit prütyögött. Gondolom, ez volt a reggeli köszöntés, és belevetették magukat a kukoricaszemek közepébe. Míg a tyúkok megkezdték a saját napjukat, friss vizet vittem nekik az itatójukba, aztán elnéztem, hogy teli böggyel még kicsit kapirgálnak az udvaron. A másik nagyobb udvar nem is igazán udvar volt, hanem egy hatalmas kert, tele zöldséges ágyakkal, ahol paprika, paradicsom, zöldborsó, paszuly, karalábé és sok más finomság nőtt. Ebből a kertből mindig friss alapanyagok kerültek a konyhába, hiszen nagyanyám igazi mestere volt a házias ételeknek, amikből mindig valami csodás dolgot főzött. Az egész család örömmel fogyasztotta el a kert kincseit. Ha átmentünk a szomszédba, ott is egy még nagyobb kert várt, amit senki nem művelt, így nagyapám kapott lehetőséget, hogy ő gondozza. Ott termett a téli savanyú káposztához szükséges alapanyag, de uborka, sárgarépa, zeller és petrezselyem is. Az ilyen gazdag termés idején már érezni lehetett, hogy készülődni kell a télre, és ezzel együtt elérkezett a disznóvágás ideje is. Nagyapám mindig tavasszal szerzett be két kismalacot, melyeket decemberre, a disznóvágásra kezdett el hizlalni. A malackák mindig kíváncsiak voltak: ránk, az ólra, de még az udvaron kapirgáló tyúkokra is. Gyakran mentem hozzájuk; eleinte óvatos röfögéssel néztek rám, de ahogy megszokták, hogy megvakargatom a fülüket, egyre barátságosabbak lettek. Ősszel már magam vittem nekik a kukoricát vagy a tököt, amit hatalmas csámcsogással ettek meg, mindig megelégedett röfögéssel köszöntve. Ahogy az óvodából hazatértem, szinte első utam hozzájuk vezetett – elmeséltem nekik a napomat, ők pedig a röfögésükkel mintha egyetértően bólogattak volna.
 |
A Tanító utca öreg házai és fái. Fotó: © Masits István
|
Mindig szomorúan gondoltam arra, hogy decemberben eljön a disznóvágás ideje. A disznóvágás akkoriban nem volt egyszerű dolog. Minden utcában lakott egy utcabizalmi, aki fontos embernek számított. Bár gyerekként nem értettem, mi a dolga, mindig különös tisztelettel néztem a házára. Disznót vágni csak akkor lehetett, ha tőle előzőleg engedélyt kaptunk. Amikor Nagymama szólt, hogy „megjött az engedély”, mindig nagy készülődés kezdődött a ház körül. A disznóvágás előtti napon Nagymama és Édesanya hozzáfogtak az előkészületekhez. Egy hatalmas kosár fokhagymát hoztak be a kamrából, és én is segítettem a pucolásban – bár nem szívesen, mert a fokhagyma ragacsos volt, és a szaga nem tetszett. A konyhában tálakban sorakoztak a fűszerek: köménymag, só, pirospaprika, és még valami, amire már nem emlékszem. Kint az udvaron Tata felállította a katlant, ellenőrizte az üstöt, és gondosan előkészítette a tűzifát egy nagy vesszőkosárba. A hó ropogott Tata csizmája alatt, ahogy hajnalban a katlanhoz ment. A kéményből felszálló füst összeolvadt a hideg téli párával, és mindenütt fokhagyma- és füstszag szállt. A konyhaablakon át láttam, hogy Nagymama keze gyorsan jár a fűszerek fölött, miközben Édesanya egy bögre forró teával kínálta az érkező szomszédot, aki a munkálatokban segíteni jött. Másnap reggel nem keltem fel, mert nem akartam látni és hallani sem, ahogy az egyik malacot a kivégzőhelyre viszik. A sivítását azonban hallottam, és bizony el is sírtam magam a takaró alatt. Ebéd után mertem csak kimenni az udvarra, ahol már a különféle munkák folytak. A szomszéd bácsi irányította a munkát, miközben Tata, Édesapa és egy hentes barát sürgölődött körülötte. Nagymama a konyhában készítette elő a hurka és kolbász töltéséhez szükséges alapanyagokat, néha kijött a gangra is, hogy segítsen. A férfiak már kora reggel pálinkát kóstolgattak – Tata szerint ez volt a „munka melegítője”, amit mindig napokkal előre szerzett be.
A disznósajt készítése külön szertartás volt. Nagymama gondosan válogatta ki a fejet és a bőrkét, amelyeket először hosszasan főztek a katlanban. Miközben a nagy üstben lassan puhultak, Nagymama aprólékosan darabolta a húst és a zsírt, majd hozzáadta a fűszereket, hogy az ízük összeérjen. Tata mindig megkóstolta, mielőtt a disznógyomorba került volna, és csak akkor hagyta jóvá a töltést, ha a fűszerezés tökéletes volt. A gyomorba gondosan töltötték ezt a fűszerezett masszát, a végét gondosan összevarrták, majd zsineggel keresztbe meg hosszában átkötötték, megszurkálták villával, majd sajtolásra tették. Tata mindig azt mondta, hogy „a disznósajt a vágás koronája”. Gyerekként ezt nem értettem, de felnőttként magam is megkedveltem ezt az ínyencséget.
A vacsora mindig nagy esemény volt. Amikor Nagymama megjelent a tálcával, rajta frissen sült kolbásszal, hurkával és némi tepertővel, mindenki elcsendesedett, hogy élvezze az illatokat és az első falatokat. Az asztalnál egyfajta ünnepélyes hangulat uralkodott, de a vidám történetek is hamar előkerültek. Tata mindig mesélt egy-egy régi disznóvágásról vagy éppen a Fiumében szerzett élményeiről. Nagymama néha meg-megjegyezte, hogy a kolbász íze hasonlít arra, amit még az ő édesanyja készített
Nagybányán, a régi gyümölcsös mellett. Egy alkalommal azonban, miközben mindenki elégedetten lakmározott, a beszélgetés csendesebb, komorabb fordulatot vett. A Rákosi-korszak nehézségei, a beszolgáltatások és a család megpróbáltatásai kerültek szóba. Tata, aki általában nem sokat beszélt politikáról, hirtelen csak annyit mondott: „Ez a rohadt demokrácia!” A mondat halkan, szinte csak úgy magának elmotyogva hangzott el, de az asztalnál mindenki egy pillanatra elhallgatott. A felnőttek sokatmondóan egymásra néztek, majd Nagymama gyorsan témát váltott. Gyerekként nem értettem, mit jelent ez, de éreztem, hogy valami súlyosabb dologról van szó. Évtizedekkel később tudtam meg, hogy ezek a szavak Tata keserűségét tükrözték, amit az állandó korlátozások és a szigorú szabályok miatt érzett. Éjszaka a ház csendes volt, de a konyhában még mindig dolgoztak: Nagymama a szalonna abálásával foglalatoskodott, és néha Édesapa is beállt segíteni. Másnap reggel kezdődött a takarítás. Tata és Édesapa hatalmas forró vízzel telt vödröket hordott az udvarra, ahol Édesanya és Nagymama már a bödönöket és a nagy üstöket súrolták. A hó olvadozni kezdett a kiöntött víz alatt, és a tisztaság illata lassan elnyomta az előző nap nehéz szagait. A hólapát is előkerült, és mindenki segített rendbe hozni az udvart, mintha a nagy esemény soha meg sem történt volna. A végén Nagymama elégedetten nézett körbe, majd mosolyogva így szólt: „Most már várhatjuk a karácsonyt!” A ház végében volt egy kerítés, mely a gazdasági udvart választotta le, ahol volt egy nagyobb ól, egy nagy lakatosműhely, ahol nagyapám dolgozott. Mellette volt egy nagy üresen álló istálló, továbbá két disznóól és egy kicsi baromfiudvar, ahol nagymama tyúkjai éldegéltek. De egyszer, egyik napon katonák jöttek, és valamit beszélgettek a lakókkal, majd pár nap múlva jött négy katona négy lóval meg egy gumikerekes szekérrel. A lovakat bekötötték az istállóba, de előző napon kitakarították, kijavították, és feltöltötték a szénás rekeszt. A lovak számomra különlegesek voltak, mert ilyen közelről még nem láttam lovat. Az örömöm még nagyobb lett, amikor egy alkalommal fel is ülhettem az egyikre, és egy katona kíséretében az udvaron „lovagoltam” egy kört. Meddig voltak ott a katonák, már nem tudom.
 |
Időutazás a Tanító utcában. Fotó: © Masits István
|
Az istállóval szemben volt egy másik udvar, ami veteményeskert volt, zöldség, hagyma, paradicsom, paprika – minden volt ott. A szomszédos ház, mely a Jókai utca felől volt megközelíthető, ott lakott az Erdei Sándor nevű család is, két ikerfiúval, akik velem voltak egyidősek – volt egy nagy kert még, amit nagyapámék műveltek. De ott szinte csak káposzta termett, amiből ősszel savanyú káposzta lett. A savanyúkáposzta-készítés gyerekkoromban fontos volt, és egy egész napi program volt. A hordót alaposan kitisztították és sikálták. A tisztítás nemcsak a fizikai előkészítést jelentette, hanem a hagyományok és a gondoskodás része is volt. Az órákon keresztüli sikálás végén a hordó biztosan olyan tiszta lett, mintha új lenne. A gyalult káposzta előkészítése, sózás, babérlevél rétegezése, majd a lábbal taposás nemcsak munka volt, hanem egy igazi családi rituálé. Édesapám volt a káposztataposó, és bizony egy órányit mosta a lábát, és nagyanyám gondosan ellenőrizte, mire engedélyt adott arra, hogy édesapám bemehetett a dézsába. A „lábmosás” pedig nemcsak a tisztaságról szólt, hanem egy-egy jó kis nevetésről és vidámságról is. A lábbal taposás hosszú órákat is igényelt, a legyalult káposztát rétegenként tették a dézsába, sózták, babérlevelet tettek bele, meg borsszemeket is, és birsalmaszeleteket is, mert ez adott a savanyú káposztának szép sárgás színt. A hűvösebb hónapok beköszöntével a savanyú káposzta lett az egyik legfontosabb étel, s mint saláta is kedvelt volt. Székelykáposzta hús nélkül, de karácsonyra kiváló töltött káposzta készült belőle.
 |
| A Jókai–Tanító utcai bolt. Fotó: © Debreceni Képeslapok |
Az utca végén, a Jókai utca sarkán volt egy kis bolt, Zaffir bácsi boltja. Egy érdekes kis bolt volt, a cukor és a liszt hatalmas zsákokban volt, és kis lapáttal mérte ki és rakta a cukrot vagy a lisztet a papírzacskóba Zaffir bácsi. De kapható volt petróleum is. Szerettem oda menni vásárolni, mert mindig kaptam tőle egy stollwerkot. Zaffir bácsi a forradalom után kivándorolt Izraelbe, később soha sem hallottam felőle semmit. A másik sarkon lakott egy család, Szatmári volt a nevük, tőlük hozta nagymamám minden reggel egy kannában a tejet. Velünk szemben lakott a Holes család. Jancsi idősebb volt, mint én, de mindig jót játszottunk. Feljebb az utcában lakott a Holló család, egy fehér terméskőből készült házban. Holló bácsi volt a tulajdonosa a szódavízüzemnek, (szikvízüzem), és nagyapám végezte a karbantartási és javítási munkákat. Holló bácsinak két lánya volt, nagyapám és nagymamám mindig csak úgy emlegette őket: a Holló lányok. Holló Gizella és Holló Erzsébet édesanyám barátnői voltak, hiszen egy idősek is voltak. A Mester utca sarkán volt egy óvoda, a másik sarkon egy kis bolt volt, de már nem emlékszem, hogy pontosan milyen bolt működött ott. A Tanító utca egy szép, rendezett utca volt. Az utca hangulata nyugodt volt, sok zöld terület, fák és virágok díszítették az utcát, ami még inkább hozzájárult a kellemes atmoszférához. Aszalós Sándor, 2025
