Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Béber László. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Béber László. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. október 20., kedd

Az 1904-es nagy piacrendezés

A Rákóczi-piac (Fortepan / Bojár Sándor, 1970).

Debrecenben az egyik nagy piacszabályozás 1904-ben történt meg. Béber László cikke szerint (lásd összeállításunk végén) ezt 10 éves huzavona előzte meg, mivel sokan úgy vélték, hogy a kicsinyben árusítók piacát, a pércsi sort – debreceniesen pírcsi sort – a Piac utcáról ne helyezzék át a Csapó és a Rákóczi utcára, hanem városrészenként osszák szét. De tiltakoztak a kisiparosok is, akik a több évszázados szerzett jogaikra hivatkozva ragaszkodtak a Piac utcai helyükért. Ám 1904. március 1-jén a pírcsi sor eltűnt a Piac utcáról.

Négyes tuja a Kossuth utcán, jobbra pedig a piac

Tojást, hüvelyest, burgonyát, kertészeti termékeket akkortól a Csapó utcán lehetett árusítani, szárnyas jószágot darabonként és páronként a Vár és a Rákóczi utca között. A libakertiek és zöldséges kofák helye a Városház utca lett, a bolgár és egyéb konyhakertészeké a Simonffy utca, ugyanott árusították a tejet és tejtermékeket, halat, rákot, nyulat és egyéb vadat. A gyümölcsárusoknak sikerült megvédeniük a Piac utcai helyüket az 1–11. számú házak előtt, a mézeskalácsosokkal együtt, ezek közül kettő megmaradt mutatóban az I. világháború után is. Nyaranta pedig közéjük ékelődött a Dörre-cukrászda kioszkja. A nagy gyümölcspiac szemközt volt, a Piac utca 4. számú háztól a 10-ig, ahol vaskerekes kút is működött. Itt árultak sátrakban a kofák, s még bővült is a terük a sarki Stenczinger-ház lebontása révén. A Kossuth utca 23. számú háztól lefelé a virágárusok tevékenykedtek.

Vásártér, 1938. Fortepan / Fóris–Vastagh

A Kisállomás előtti szénapiacon, a mázsaház környékén élő bárányt és szopós malacot kínáltak. A gabona- és terménypiac a Hatvan utca végétől a Miklós utca végéig terült el, magába foglalva a Külsővásárteret is. Ez szárnyasoktól volt hangos. A nagybani, szekeres gyümölcspiac a Hatvan utca 39. számú háztól, ahol a megkeskenyedett park kezdődött, lefelé nyúlt el, kivéve a káposzta, dinnye és tök szekeres piacát, ami a Bocskai térre került. A Hatvan utca 50. számú háztól lefelé lehetett kapni a csemetefákat, bokrokat és cserjéket, a gázgyár déli oldalán pedig meszet árultak. Az érintetlenül hagyott Dégenfeld (ma Dósa nádor) téri piacon 119 barna vassátor állt (ilyen a Simonffy utcai piacon is volt) a Rózsa utcától a Bádogos (Zamenhof) utcáig, a tér alakja szerint 18–30 sátorból képezett öt sorra osztva. Ezeket tovább tagolta két keskeny keresztutca. A sátrakat a város adta bérbe, arra igyekezve, hogy soronként lehetőleg azonos, vagy legalábbis rokon szakmák csoportosuljanak. A Tisza-palota hátsó frontjára néző I. sorban zömmel hentesek voltak. A Dégenfeld téren zöldséget és nyers húst nem volt szabad árulni; aki a 61 debreceni hentes közül itt is bérelt sátrat, az kolbászt, füstölt húst, tepertőt tartott.

Dégenfeld téri képeslap

Az I. sorban viszont csak hentesnék árultak füstölt, főtt és sült kolbászt; a tanács respektálta a legelőkelőbb debreceni céh ősi szokását, hogy a kolbászt a hentesnek adták el, valamikor a tér déli részén. Ebben a sorban voltak a házi tésztások, két paprikás és sáfrányos, akadt egy mézeskalácsos, sőt pipás is, de ez behódolt, mert bazárárut is tartott. A II. sorban már sok kávés és ételes árult, az előbbiek tejeskávét mértek, az ételesek egy-két fogásos ebédet főztek a sátor egyik felében, a másikban tálaltak. Ez a két szakma különben sokszor párosult. Ezen a soron helyezkedtek el a kenyérsütő asszonyok is – csak a híres debreceni fehér kenyeret kínálták – s a túrósok és tejfelesek. A III. sor megint a régi élelmiszer-iparosoké volt, élükön a hurkásokkal. A hurkát egykor szintén a hentesnék árulták a kolbásszal együtt, de ebben az időben már nem, a kolbásznál jóval olcsóbb népélelem készítése külön szakmává vált. A 11 tagú Perecsütő Társulat hat sátorban rakta ki a messze földön keresett debreceni perecet, az apró vajastól a nagy zsírosig. Érdekes, hogy a sátrakra egymás között ősi módra nyilat vetettek, eszerint váltották a helyeket. (Talán azért, mert a perecesek nemcsak az árujukról, hanem a szájukról is híresek voltak; furcsa módon közéjük keveredett itt egy jámbor magyar szabó. Két-két sátruk volt a mézeskalácsosoknak, henteseknek, savanyú káposztát és uborkát árusítóknak. Mellettük húzódott meg egy főzelékes, a vevő maga vitt a főzelékre kolbászt, hurkát vagy tepertőt, ha telt neki. A IV. sort a kávésok, ételesek és kenyeresek foglalták el, a széleken egy-egy paprikással, főzelékessel és szárítottgyümölcs-árussal, a város istállójára (a későbbi Köjálra) néző V. sorban szintén a kávésok és ételesek uralkodtak, s itt szerénykedett a valamikor virágzó iparágat képviselő két szappanos. Mozgalmas volt ez a tér. Északi oldalán a szabad ég alatt, a Wolff-palota előtt árulták a barna kenyeret és a vidékről felhozott kenyeret (a legkeresettebb a sárándiaké volt), s itt kaptak helyet az uborkaárusok is.

Az egykori Büdös köz (ma Rózsa utca)

A Dégenfeld téri piachoz csatlakozóan heti piaci napokon a Rózsa utcában árusítottak sátrakban a fésűsök, kefések, késesek és pipások. (A bojtos, rövid szárú makra pipa már csak a muskotály cívisek szájában füstölt.) A Tisza-palota Rózsa utcai frontját a Debrecen történetében jelentős szerepet játszott patrícius kereskedő család, a Várady Szabók fehérnemű- és divatáruüzlete foglalta el, a sarkot pedig egy véres szerelmi drámáról szomorú nevezetességre szert tett Kovács-féle hentesüzlet. A hátsó fronton állandóan kellemes szagok terjengtek, főtt és sült a híres debreceni kolbász, s a köznyelven a kávékirálynak ismert Király István nagy fűszerüzletéből a pörkölt kávé kellemes illata szállt, sőt még egy rőfös és egy üveg- és porcelánkereskedés is elhelyezkedett itt. Forró nyári napokon a vassátrak utcái fölött teljes hosszukban ponyvát feszítettek ki, alattuk sejtelmessé szűrődött a napfény. A másik piac, ami szintén eltűnt azóta, kisebb volt, de teljesen zárt, a hivatalos neve is Simonffy utcai csarnok. Mondottam, hogy a Dégenfeld téri sátrakban tilos volt nyers húst árulni, ezek csarnokát a város Simonffy utcai bérházában a páratlan oldalon létesítették, s e csarnokban 36 acélsodronyos fülkét alakítottak ki. A mészárosok száma Debrecenben akkoriban 17 volt, ezek az önálló üzleteiken kívül 11 társulati elárusító hellyel is rendelkeztek szerte a városban, kettővel a Simonffy utcai csarnokban. Akadt itt két hentes is, de a többi fülkében mind asszonyok árultak borjúhúst, ugyanolyan régi szokás szerint, mint a hentesnek a kolbászt. Rajtuk kívül a csarnokban kapott helyet, de már csak asztalokon 8 bárányhúst és 7 libahúst áruló asszony, valamint 5 tejfölös és túrós. Ez a csarnok tehát szerkezeténél fogva a Simonffy utcai piachoz tartozott, a kettő kiegészítette egymást.



Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

2026. május 24., vasárnap

Az úszóélet hőskora Debrecenben

Debrecenben 1805-ben vetődött fel annak gondolata, hogy nyílt uszodát kellene létesíteni a cívisvárosban – írta Béber László az 1971. május 23-án megjelent cikkében. A HB Naplóban közölt múltidézés szerint a Kollégium tornatermében 1874. július 5-én tartott értekezleten Somogyi Pál tanítóképző intézeti tanár, a hét évvel korábban alakult DTE alelnöke hangoztatta az uszoda szükségességét. Ezt mindenki elismerte, a kérdés csak az volt, hogy hol legyen. Szóba került a Geréby-ház nagy kertje: ez a telek a későbbi Deák Ferenc utca 13. szám alatt, a mai Petőfi téri park délkeleti sarkán terült el. Mások a vízbőség miatt a Boldogfalvi kertet tartották alkalmasabbnak, ott létesült majd – a II. világháború után feltöltött – csónakázótó a Csónak és a Gázgyár utcák táján. A Nagyerdő csak utolsósorban jött számításba a nagy távolság miatt, hiszen a kisvasút egy évtized múlva indult meg a Nagyállomás és a Nagyerdő közötti vonalon. Mai fotók: © Vass Attila Tamás / Debreceni Képeslapok

A volt versenymedence. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Az értekezlet végül kimondotta, hogy 10 forintos részvényeket bocsátanak ki a költségek fedezésére, de úgy látszik, nem gyűlt össze elég tőke, mert az uszoda ügye akkor a tervezgetésnél nem jutott tovább. Csak az 1890-es években lett meg Debrecennek az első nyílt uszodája a mai Füredi út jobb oldalán, a Margit-fürdőben. Ezt csak férfiak látogathatták. Aztán kubikgödrök helyén létesült az első olyan nyílt uszoda, melynek már valóban strandjellege volt: 1919 nyarán a budapesti és a létai vasút szétágazása által képezett háromszögben, a Balogh–Vértessy Téglagyárnál. Az egyik tulajdonos, Vértessy Lajos nemrég tért haza a háborúból, évekig szolgált a dalmát tengerparton, ott megkedvelte a vízi sportot, s itthon is szerette volna űzni. Így alakította meg a DKASE úszószakosztályát, a már kitermelt kubikgödrök mellett nagy öltözőt építtetett, s megkezdődtek az edzések. Nehezen lehetett megközelíteni, a várossal semmiféle összeköttetése sem volt (csak később járatott egy magánvállalkozó lófogatú omnibuszt), s ráadásul a síneken is át kellett kelni. Ez azonban nem zavarta a közönséget, felnőttek és fiatalok, úszni tudók és vízben tapicskolók megszállták a strandot, ahol egymás után nőttek ki a földből az öltözők. Kedélyes hely volt, tágas, mintegy négy katasztrális holdnyi, a vízfelületeket itt-ott homokszigetek szakították meg. Akinek kedve volt, süthetett, főzhetett bográcsban, a következő években meg, amidőn Aczél Imre buzgólkodásával megalakult a Debreceni Úszó Egyesület is, vízi karneválokat rendeztek. Az első úszóversenyt 1919. augusztus 16-án tartották. Két másik strand követte hamarosan az elsőt. Az inflációs időkben a Hitelbank számos más vállalatához megszerezte a Margit-fürdőt is, és korszerűsítve, immár strandként visszaadta a forgalomnak az uszodát. A családias hangulatú, divatos strand kedvelt és látogatott volt, amíg a város 1925-ben a Nagyerdei Fürdőhöz kapcsolva megnyitotta az első 60x20 méteres medencével a kommunális strandot.

A Margit-fürdő kinti medencéje

Ez az első medence lett a fürdőtelep magva. Eredetileg közvetlenül homokos volt a környéke, csak később betonozták. A kabinsora folytonosan bővült, a fejlődésnek azonban a nagy lökést az adta meg, hogy 1932-ben megfúrták az első hőforrást a Sámsoni úton. A városi közgyűlés február 12-én kimondotta, hogy „a Nagyerdőn fürdőtelepet, a keleti részen pedig olcsóbb népfürdőt kell létesíteni”, és május 3-án már vállalatba is adta a munkálatokat. Akkor létesült a két meleg gyógyvizes medence, 300 új kabin, a nagy közös öltöző s a fedett medence, amiből a terv módosításával fedett uszoda lett, és a tetőn a női napozó. A Kassa úti népfürdő helyéül eredetileg a 35. számú régi sintértelepet tűzték ki, végül is a tüzérlaktanya mellett épült fel 2 és fél katasztrális holdon, egy hideg és egy meleg vizes medencével. Itt problémát jelentett a közlekedés is, mert a villamos-végállomástól a fürdő majd' 400 méterre esett, ezt a kérdést azonban a 6-os villamos vonalának a Köztemetőig történt meghosszabbítása a fürdőzők számára is megoldotta. Valóságos rohammunkával készült el a két strand, ugyanis június 12-én már meg is nyíltak. Pedig különleges akadályok is adódtak, így sok gondot okozott a meleg vizes medencékben meghagyott néhány pompás példány ősi tölgy. Ezek valóban rendkívül mutatósak voltak a kis betonszigeteiken, de minden próbálkozás ellenére sem sikerült őket megvédeni a jódos víz hatásától, kipusztultak. Ez lett a sorsuk a strand vizével táplált csónakázótóba beépített tölgyeknek is.


A két strand létesítésének összes költsége 898 484 pengő 30 fillért tett ki, ami a gazdasági világválság korában igen komoly összeg volt. A strandok azonban már az első esztendőben rentábilisnak bizonyultak, mivel 111 nap alatt 220 000 látogatójuk volt; az ideális környezetű, jól felszerelt nagyerdei strand hamarosan népszerű lett, és a népfürdőnek is kialakult a közönsége. A folytonosan fejlődő nagyerdei strand már a második világháború előtt idegenforgalmi nevezetességgé vált; a propagandája ugyan sohasem volt megfelelő, de a látogatók így is messze földön elterjesztették a hírét. Megérdemelten, hiszen az ősi Nagyerdő gyönyörű fái alatt festőien szép, párját ritkító erdei strand épült ki. A felszabadulás után az eredetileg öt holdnyi területet megsokszorozták, ismét a parkból kiszakított résszel, és új létesítmények egész sorát emelték, köztük a versenyuszodát is. A szerényen indult strand, ahol kezdetben a nők szinte egyenruhaszerűen hordták az egyrészes fekete, egyébként elegáns fürdődresszt, s a férfiaknak rendőrileg tilos volt meztelen felsőtesttel mutatkozniuk, ma a nők bélyegnyi bikinije megszokott, és nem feltűnő a férfiakon a fecske sem.

Kerekestelep megújult strandja. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Lényegesen kibővült a Szabadság úti strand is, és nem hiába sejtették 100 évvel ezelőtt a város déli részén a vízbőséget, mert a Kerekestelepen fúrt hőforrásnál is strand létesült, gyógyfürdő jelleggel, érdekes színfoltjaként a város peremének – idézi fel Béber László 1971. május 23-i cikke. Azt már mi tesszük hozzá, hogy 1932. november 19-én este 7 órától országos ünnepségek keretében a Pallagi úti fedett uszoda is megnyílt, majd pedig 1982-ben a Látóképi Tófürdő.

Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!