Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: cívisház. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: cívisház. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. február 4., szerda

A Miklós utcai Kismozdony emléke

Debrecen egyik kedvelt vendéglője a Miklós utca 53. szám alatti, hajdani cívisházban bújt meg. A Kismozdony Kocsma nevű búfelejtőnek az is a jellegzetessége volt, hogy a homlokzatát stílszerűen egy szép mozdonyfestmény díszítette. Fotók: © Vass Attila Tamás / Debreceni Képeslapok

Ilyen volt kívül. Fotó: © Debreceni Képeslapok

A múltidő sajnos ebben az esetben is indokolt, hiszen a kocsma bezárt, aztán a kedves külsejű házat is lebontották 2018-ban, végül pedig egy teljesen más dolgot építettek a helyére.

Az ajtó fölött. Fotó: © Debreceni Képeslapok

A következő felvételünkön azt mutatjuk be, hogy mi van most ugyanott, a Miklós utca 53. szám alatti ingatlanon.

A kocsma helyén. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Az alábbi fotónkon az is látszik, hogy a bal oldalon eltörpülő házak között még az is megvan, melynek emléktáblája a hajdani Miklóskapura és Kossuth Lajos 1849. január 7-i Debrecenbe érkezésére hívja fel a figyelmet. A kép jobb oldalán az a díszes, téglabarna ház áll, amelyik a Kismozdony Kocsmával volt szomszédos a szürke kapuja felől.

A volt ház körül... Fotó: © Debreceni Képeslapok

A jobb oldali ház melletti telken is lebontották már a régi házakat, és új társasházak lesznek a helyükön. Erre sétálgatva, tanakodás közben érdemes betérni a szemközti, közeli Török Bálint utcába is, ahol még megcsodálható-megsiratható az Iskola utcai kanyarban omladozó romos, szép ház és a homlokzatát díszítő női arc. Ki tudja, ez az épület is mikor jut a Kismozdony sorsára. Természetesen azt reméljük, hogy nem ez a gyászos vég fog bekövetkezni, hanem hamarosan felújítják ezt a szebb napokat látott és jobb sorsra érdemes épületet! (A sarki kis patikaépülettel ebben az összeállításunkban foglalkoztunk.)

Török Bálint utca. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Vendéglátós múltidézéseink sok régi képpel:
Török Bálint utca. Fotó: © Debreceni Képeslapok


Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

Közeli lebontott épület táblája. Fotó: © Debreceni Képeslapok

2025. május 7., szerda

Hol lehetett Debrecenben ez a régi szép barokk cívisház?


Debrecen egyik hajdani utcájáról találtunk rá a most megosztott festményre egy kiadványban. Mivel a füzetben nem közlik, hogy mi szerepel a képen, és nekünk sem sikerült azonosítanunk azt, Kedves Olvasóinkhoz fordulunk segítségért, hátha felismerik ezt a pompás jelenetet. Támpont lehet a teljes – alább látható – kép alján található kézírás (mi ezt sem tudjuk elolvasni), valamint az is, hogy mintha egy „debreceni deszkahíd” feküdne az úton. Ha meglesz a megfejtés, akkor azzal természetesen kiegészítjük ezt a cikket, addig pedig jó nyomozást Mindenkinek! Köszönjük szépen!


Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

2025. január 11., szombat

A Méliusz téri házak ma, ahol '56-ban tankok vonultak

Méliusz tér 14. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Debrecenben az 1956-os forradalom és szabadságharc összetűzéseiben november 4. hajnalától a szovjet csapatok a cívisvárosban is átvették a hatalmat. Az invázió itt is a laktanyák elfoglalásával kezdődött. A külföldi túlerő ezúttal is leküzdhetetlen volt, s a változásra 1989-ig kellett várni. A Méliusz téren található fenti ház (amit 2025. január 11-én kaptunk lencsevégre) nem messze onnan áll, ahol 20 évig fehérlett az 1944-es tankcsata hatalmas emlékműve1956-ban még itt jártak a 4-es villamosok is, és míves kandeláberek is álltak a Verestemplom melletti téren. Kedves Olvasóink közül például így írt egy korábbi cikkünkhöz Répásné Gyöngyösi Katalin:
„Több óráig előttem vonultak el a tankok. A Pacsirta utcán laktunk. Anyám elküldött a Bocskai téri fűszerboltba. Vásárlás után a boltból kilépve a Rakovszky utca végén már megjelentek a tankok, és előtte szovjet katonák nem engedtek senkit át a tér túloldalára. Így végig kellett néznem, amíg hosszú ideig elvonultak előttem hatalmas robajjal a tankok. Borzasztóan félelmetes volt. Mindenki rettegett, sírt. Az utat 2 méter mélyen felvájták a tankok. Alig tudtunk átkecmeregni a nagy gödrön. Odahaza anyám sírva fogadott, mert hallotta, mi történt, és még oda is hallatszott a hatalmas dübörgés. Attól félt, hogy lelőnek, vagy bántani fognak a szovjet katonák. Ez még ma is félelemmel tölt el, és sokat álmodom vele és anyám féltő, könnyes arcával. 11 éves voltam akkor.”
Oskar von Roscher emlékezése: „A Kossuth, Piac, Széchenyi utca kereszteződésében mentek Nyíregyháza felől Budapest felé a 4-esen legalább 4 órán keresztül. Később a pestiek kis Moszkvának szidták Debrecent, mert nem álltak ellent ennek az inváziónak.” Ugyanakkor Kocsis Judit felidézte: „Egy tank állt a házunkkal szemben a Hajnal utcán, egy pedig a Bocskai laktanyával szemben egy vonalban. Mi meg a pincében ültünk. 6 éves voltam.” Köszönjük szépen! Kedves Olvasóinkat arra biztatjuk, hogy régi és új képeiket, témajavaslatainkat küldjék el nekünk a dkepeslapok@gmail.com címre, vagy töltsék fel a Facebook-oldalunk idővonalára.

Szovjet tank a Méliusz téren. Fotó: © Debreceni Képeslapok.

Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

A régi Tanító utca

Anyai nagyszüleim 1923-ban menekültek el Romániából, majd három évig vagonban éltek, amíg végre normalizált helyzetbe kerültek Nyíregyházán. Nagyapám mozdonyvezető volt, így szerencsére azonnal munkát kapott a magyar vasútnál. Azt nem tudom, mikor és miért kerültek Debrecenbe, de azt tudom, hogy a Boldogfalva utcában laktak, és 1940-ben költöztek oda. Innen a Tanító utca 7. szám alá költöztek; mikor, azt már nem tudom, de mint kisgyerek, én csak erre emlékszem – idézte fel a Debreceni Képeslapok rendelkezésére bocsátott írásában Kedves Olvasónk, Aszalós Sándor (akinek a korábbi visszaemlékezései idelátogatva eleveníthetők fel).

A TanítóJókai utcai sarok. Fotó: © Masits István

A Tanító utca burkolt utca volt, kis kockakövekkel szépen ívben burkolva. Az utca és a járda között volt egy keskeny zöldterület, ahol fák álltak. Akkoriban nem volt forgalom, szinte semmi. A szokásos heti szemétgyűjtés során jött a gumikerekes, két ló vontatta szekér, majd a jeges, és néha egy-egy szekér. A ház, egy régi cívisház, ahol nagyapámék laktak, valamikor egy családé volt, de akkor három család lakott az udvarban. Az utca felőli részben volt két nagy utcai szoba, egy hatalmas konyha, ami egyben nappali is volt. Ebből nyílt egy nagy spejz, és volt egy befalazott ajtó, mely a verandára nyílt. De ez a veranda már ahhoz a lakáshoz tartozott, amelyet nagyapámék laktak. A házba hozzájuk az udvarról lehetett bemenni egy lépcsőn, melynek 4 fellépője volt. Onnan jutottunk egy hatalmas előszobába, melynek piros színű „cement” padlója volt. Nagyanyám ezt gangnak mondta. Ebből a gangból nyílott egy nagy szoba, igen nagy belmagassággal, és az ajtóval szemben, igen magasan volt egy ablak, ami a szomszédra nézett. A szobának volt egy ablaka a gangra nézően is, hiszen valamikor a veranda nem volt beüvegezve. A veranda további része a konyha volt, és a konyhába egy nagy faajtón keresztül lehetett bemenni a gangról. Ez a konyha kb. 4 m hosszú volt, és ahogy visszaemlékszem, 3 m széles lehetett. Innen nyílott egy szoba, melynek ablakai csak a konyhára néztek. Ebből a szobából nyílott egy hatalmas nagy spejz, mely egyben olyan házi lomtár is volt. Fürdőszoba nem volt, de volt víz az udvarban, és egy WC is, mely tényleg WC volt. A ház első részét Molnár József és felesége, Juliska néni lakták, majd egy kedves család költözött a helyükre, Rápolthyék. A ház hátsó részében laktak Kerékgyártóék, akinek a Hatvan utcában volt egy fodrászüzlete. Kerékgyártó Laci később neves atléta lett, és mivel magam is atletizáltam, néha-néha találkoztunk.

Nyitóképünk másként. Festmény / fotó: © Masits István

A szalonnasütés egy ünnep volt számomra. Mindig estefelé kezdtünk szalonnát sütni. Nagymama és édesanya előkészítette a szalonnát, feldarabolták, bevagdalták, és az édesapám által gondosan előre elkészített nyársra húzták a szalonnát. Nekünk gyerekeknek kisebb szalonna került a nyársra. Nagymamám a kenyeret készítette elő, a hagymát szépen felkarikázta, zöldpaprikát, paradicsomot rakott egy nagyobb tálba, majd mindezt levitte az udvarra. De az udvaron is történt ám sok érdekesség. Nagyapám volt a „tűzmester”  - soha sem engedte ezt a munkát másnak csinálni. Már kora délután megcsinálta a szalonnasütés helyét, homokot szórt a földre, melyre a nagy szakértelemmel kiválogatott apró fát, majd köréje nagyobb fát helyezett. Amikor már minden készen állt a szalonnasütésre, s a kis asztalon ott voltak a  hagymával, kenyérrel megrakott tálcák, akkor gyújtotta meg Tata a tüzet. Rakott még a tűzre sok nagyobb fát, mert mint mondta, a parázsnak erősnek kell lenni.
Mi, gyerekek kihoztuk a házból az összes sámlit, de néha téglákat raktunk össze, rá pedig régebbi kukoricazsák-darabot terítettünk. Édesapám poharakat, bort és szódavizet hozott, míg nekünk, gyereknek meg házi málnaszörpöt. Édesapám és Tata mindig elsők voltak a nyárs „feldíszítésében”. A szalonnadarab ugyan rajta volt, de néha a nyárs hegyére paprikadarabokat tűztek, és így tartották a parázs felé. Mi, gyerekek is őket utánoztuk. Aztán egyszer csak a szalonna elkezdett csepegni, és én élveztem, hogy a parázs itt-ott, ahol a szalonnazsír lecsepegett, a parázsra lángra kapott. „Hű, inkább a kenyérre csepegtesd!” – szólt Tata, és a kezembe adta a kistányért, rajta a kenyérszelettel. De a szalonnasütés nemcsak egy étkezés volt  hanem tényleg ünnep, beszélgettünk, és bizony Tata vagy nagymama mindig valamilyen érdekes történetet meséltek el az életükből, a fiatal koruk élményeit hozták el. Már esteledett, a szalonnás kenyeret is megettük, de mindenki ott  ült még a parázs körül. Igaz, Tata vagy Édesapám mindig tett rá egy-egy darab fát, hogy ne aludjon ki a parázs.
A másik udvarban volt Tata műhelye, mellette egy régi istálló, de csak kerti szerszámok és kerti magok tárolására szolgált, de volt ott még sok limlom is. Ott volt a téli disznóvágáshoz szükséges katlan is, a tűzifa, valamint a tyúkoknak gondosan tárolt kukorica és ocsúszemek is. Ebből az udvarból nyílott egy kisebb  udvar, ahol három ól volt: kettő a disznóknak, egy nagyobb meg a tyúkoknak. Disznóvágás mindig egy héttel volt karácsony előtt, a másik disznót február elején vágtuk le. De ez egy külön történet. Na, a tyúkok. Minden reggel Tata adott nekik enni, nyári napokon ritkán én is ott voltam. A megdarált kukoricaszemeket a földre szórta, közte az ocsúszemekkel, és kiengedte a tyúkokat. Először a kakas jött elő, lassan lépkedett, megállt, körülnézett, majd hívta a maga kakashangján a többi társát. Na, azok szinte rohantak, némelyik kicsit prütyögött. Gondolom, ez volt a reggeli köszöntés, és belevetették magukat a kukoricaszemek közepébe. Míg a tyúkok megkezdték a saját napjukat, friss vizet vittem nekik az itatójukba, aztán elnéztem, hogy teli böggyel még kicsit kapirgálnak az udvaron. A másik nagyobb udvar nem is igazán udvar volt, hanem egy hatalmas kert, tele zöldséges ágyakkal, ahol paprika, paradicsom, zöldborsó, paszuly, karalábé és sok más finomság nőtt. Ebből a kertből mindig friss alapanyagok kerültek a konyhába, hiszen nagyanyám igazi mestere volt a házias ételeknek, amikből mindig valami csodás dolgot főzött. Az egész család örömmel fogyasztotta el a kert kincseit. Ha átmentünk a szomszédba, ott is egy még nagyobb kert várt, amit senki nem művelt, így nagyapám kapott lehetőséget, hogy ő gondozza. Ott termett a téli savanyú káposztához szükséges alapanyag, de uborka, sárgarépa, zeller és petrezselyem is. Az ilyen gazdag termés idején már érezni lehetett, hogy készülődni kell a télre, és ezzel együtt elérkezett a disznóvágás ideje is. Nagyapám mindig tavasszal szerzett be két kismalacot, melyeket decemberre, a disznóvágásra kezdett el hizlalni. A malackák mindig kíváncsiak voltak: ránk, az ólra, de még az udvaron kapirgáló tyúkokra is. Gyakran mentem hozzájuk; eleinte óvatos röfögéssel néztek rám, de ahogy megszokták, hogy megvakargatom a fülüket, egyre barátságosabbak lettek. Ősszel már magam vittem nekik a kukoricát vagy a tököt, amit hatalmas csámcsogással ettek meg, mindig megelégedett röfögéssel köszöntve. Ahogy az óvodából hazatértem, szinte első utam hozzájuk vezetett – elmeséltem nekik a napomat, ők pedig a röfögésükkel mintha egyetértően bólogattak volna.

A Tanító utca öreg házai és fái. Fotó: © Masits István

Mindig szomorúan gondoltam arra, hogy decemberben eljön a disznóvágás ideje. A disznóvágás akkoriban nem volt egyszerű dolog. Minden utcában lakott egy utcabizalmi, aki fontos embernek számított. Bár gyerekként nem értettem, mi a dolga, mindig különös tisztelettel néztem a házára. Disznót vágni csak akkor lehetett, ha tőle előzőleg engedélyt kaptunk. Amikor Nagymama szólt, hogy „megjött az engedély”, mindig nagy készülődés kezdődött a ház körül. A disznóvágás előtti napon Nagymama és Édesanya hozzáfogtak az előkészületekhez. Egy hatalmas kosár fokhagymát hoztak be a kamrából, és én is segítettem a pucolásban – bár nem szívesen, mert a fokhagyma ragacsos volt, és a szaga nem tetszett. A konyhában tálakban sorakoztak a fűszerek: köménymag, só, pirospaprika, és még valami, amire már nem emlékszem. Kint az udvaron Tata felállította a katlant, ellenőrizte az üstöt, és gondosan előkészítette a tűzifát egy nagy vesszőkosárba. A hó ropogott Tata csizmája alatt, ahogy hajnalban a katlanhoz ment. A kéményből felszálló füst összeolvadt a hideg téli párával, és mindenütt fokhagyma- és füstszag szállt. A konyhaablakon át láttam, hogy Nagymama keze gyorsan jár a fűszerek fölött, miközben Édesanya egy bögre forró teával kínálta az érkező szomszédot, aki a munkálatokban segíteni jött. Másnap reggel nem keltem fel, mert nem akartam látni és hallani sem, ahogy az egyik malacot a kivégzőhelyre viszik. A sivítását azonban hallottam, és bizony el is sírtam magam a takaró alatt. Ebéd után mertem csak kimenni az udvarra, ahol már a különféle munkák folytak. A szomszéd bácsi irányította a munkát, miközben Tata, Édesapa és egy hentes barát sürgölődött körülötte. Nagymama a konyhában készítette elő a hurka és kolbász töltéséhez szükséges alapanyagokat, néha kijött a gangra is, hogy segítsen. A férfiak már kora reggel pálinkát kóstolgattak – Tata szerint ez volt a „munka melegítője”, amit mindig napokkal előre szerzett be.
A disznósajt készítése külön szertartás volt. Nagymama gondosan válogatta ki a fejet és a bőrkét, amelyeket először hosszasan főztek a katlanban. Miközben a nagy üstben lassan puhultak, Nagymama aprólékosan darabolta a húst és a zsírt, majd hozzáadta a fűszereket, hogy az ízük összeérjen. Tata mindig megkóstolta, mielőtt a disznógyomorba került volna, és csak akkor hagyta jóvá a töltést, ha  a fűszerezés tökéletes volt. A gyomorba gondosan töltötték ezt a fűszerezett masszát, a végét gondosan összevarrták, majd zsineggel keresztbe meg hosszában átkötötték, megszurkálták villával, majd sajtolásra tették. Tata mindig azt mondta, hogy „a disznósajt a vágás koronája”. Gyerekként ezt nem értettem, de felnőttként magam is megkedveltem ezt az ínyencséget.
A vacsora mindig nagy esemény volt. Amikor Nagymama megjelent a tálcával, rajta frissen sült kolbásszal, hurkával és némi tepertővel, mindenki elcsendesedett, hogy élvezze az illatokat és az első falatokat. Az asztalnál egyfajta ünnepélyes hangulat uralkodott, de a vidám történetek is hamar előkerültek. Tata mindig mesélt egy-egy régi disznóvágásról vagy éppen a Fiumében szerzett élményeiről. Nagymama néha meg-megjegyezte, hogy a kolbász íze hasonlít arra, amit még az ő édesanyja készített Nagybányán, a régi gyümölcsös mellett. Egy alkalommal azonban, miközben mindenki elégedetten lakmározott, a beszélgetés csendesebb, komorabb fordulatot vett. A Rákosi-korszak nehézségei, a beszolgáltatások és a család megpróbáltatásai kerültek szóba. Tata, aki általában nem sokat beszélt politikáról, hirtelen csak annyit mondott: „Ez a rohadt demokrácia!” A mondat halkan, szinte csak úgy magának elmotyogva hangzott el, de az asztalnál mindenki egy pillanatra elhallgatott. A felnőttek sokatmondóan egymásra néztek, majd Nagymama gyorsan témát váltott. Gyerekként nem értettem, mit jelent ez, de éreztem, hogy valami súlyosabb dologról van szó. Évtizedekkel később tudtam meg, hogy ezek a szavak Tata keserűségét tükrözték, amit az állandó korlátozások és a szigorú szabályok miatt érzett. Éjszaka a ház csendes volt, de a konyhában még mindig dolgoztak: Nagymama a szalonna abálásával foglalatoskodott, és néha Édesapa is beállt segíteni. Másnap reggel kezdődött a takarítás. Tata és Édesapa hatalmas forró vízzel telt vödröket hordott az udvarra, ahol Édesanya és Nagymama már a bödönöket és a nagy üstöket súrolták. A hó olvadozni kezdett a kiöntött víz alatt, és a tisztaság illata lassan elnyomta az előző nap nehéz szagait. A hólapát is előkerült, és mindenki segített rendbe hozni az udvart, mintha a nagy esemény soha meg sem történt volna. A végén Nagymama elégedetten nézett körbe, majd mosolyogva így szólt: „Most már várhatjuk a karácsonyt!” A ház végében volt egy kerítés, mely a gazdasági udvart választotta le, ahol volt egy nagyobb ól, egy nagy lakatosműhely, ahol nagyapám dolgozott. Mellette volt egy nagy üresen álló istálló, továbbá két disznóól és egy kicsi baromfiudvar, ahol nagymama tyúkjai éldegéltek. De egyszer, egyik napon katonák jöttek, és valamit beszélgettek a lakókkal, majd pár nap múlva jött négy katona négy lóval meg egy gumikerekes szekérrel. A lovakat bekötötték az istállóba, de előző napon kitakarították, kijavították, és feltöltötték a szénás rekeszt. A lovak számomra különlegesek voltak, mert ilyen közelről még nem láttam lovat. Az örömöm még nagyobb lett, amikor egy alkalommal fel is ülhettem az egyikre, és egy katona kíséretében az udvaron „lovagoltam” egy kört. Meddig voltak ott a katonák, már nem tudom.

Időutazás a Tanító utcában. Fotó: © Masits István

Az istállóval szemben volt egy másik udvar, ami veteményeskert volt, zöldség, hagyma, paradicsom, paprika – minden volt ott. A szomszédos ház, mely a Jókai utca felől volt megközelíthető, ott lakott az Erdei Sándor nevű család is, két ikerfiúval, akik velem voltak egyidősek – volt egy nagy kert még, amit nagyapámék műveltek. De ott szinte csak káposzta termett, amiből ősszel savanyú káposzta lett. A savanyúkáposzta-készítés gyerekkoromban fontos volt, és egy egész napi program volt. A hordót alaposan kitisztították és sikálták. A tisztítás nemcsak a fizikai előkészítést jelentette, hanem a hagyományok és a gondoskodás része is volt. Az órákon keresztüli sikálás végén a hordó biztosan olyan tiszta lett, mintha új lenne. A gyalult káposzta előkészítése, sózás, babérlevél rétegezése, majd a lábbal taposás nemcsak munka volt, hanem egy igazi családi rituálé. Édesapám volt a káposztataposó, és bizony egy órányit mosta a lábát, és nagyanyám gondosan ellenőrizte, mire engedélyt adott arra, hogy édesapám bemehetett a dézsába. A „lábmosás” pedig nemcsak a tisztaságról szólt, hanem egy-egy jó kis nevetésről és vidámságról is. A lábbal taposás hosszú órákat is igényelt, a legyalult káposztát rétegenként tették a dézsába, sózták, babérlevelet tettek bele, meg borsszemeket is, és birsalmaszeleteket is, mert ez adott a savanyú káposztának szép sárgás színt. A hűvösebb hónapok beköszöntével a savanyú káposzta lett az egyik legfontosabb étel, s mint saláta is kedvelt volt. Székelykáposzta hús nélkül, de karácsonyra kiváló töltött káposzta készült belőle.

A Jókai–Tanító utcai bolt. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Az utca végén, a Jókai utca sarkán volt egy kis bolt, Zaffir bácsi boltja. Egy érdekes kis bolt volt, a cukor és a liszt hatalmas zsákokban volt, és kis lapáttal mérte ki és rakta a cukrot vagy a lisztet a papírzacskóba Zaffir bácsi. De kapható volt petróleum is. Szerettem oda menni vásárolni, mert mindig kaptam tőle egy stollwerkot. Zaffir bácsi a forradalom után kivándorolt Izraelbe, később soha sem hallottam felőle semmit. A másik sarkon lakott egy család, Szatmári volt a nevük, tőlük hozta nagymamám minden reggel egy kannában a tejet. Velünk szemben lakott a Holes család. Jancsi idősebb volt, mint én, de mindig jót játszottunk. Feljebb az utcában lakott a Holló család, egy fehér terméskőből készült házban. Holló bácsi volt a tulajdonosa a szódavízüzemnek, (szikvízüzem), és nagyapám végezte a karbantartási és javítási munkákat. Holló bácsinak két lánya volt, nagyapám és nagymamám mindig csak úgy emlegette őket: a Holló lányok. Holló Gizella és Holló Erzsébet édesanyám barátnői voltak, hiszen egy idősek is voltak. A Mester utca sarkán volt egy óvoda, a másik sarkon egy kis bolt volt, de már nem emlékszem, hogy pontosan milyen bolt működött ott. A Tanító utca egy szép, rendezett utca volt. Az utca hangulata nyugodt volt, sok zöld terület, fák és virágok díszítették az utcát, ami még inkább hozzájárult a kellemes atmoszférához. Aszalós Sándor, 2025

2024. május 8., szerda

Ősi debreceni kézművesek otthona: a Tímárház

1942-es felvétel az egyik tímárműhelyünkről. A fotót Gesztelyi Nagy Zsuzsannától kaptuk, akinek a nagyapja dolgozott ebben az üzemben

Debrecen egyik legszebb ipartörténeti, építészeti és kulturális emlékhelye a Nagy-Gál István utcában található, az egykori Tímár utcában. A XX. század elején emelt épületegyüttesben tímárcsaládok lakóháza és műhelye volt.

A Tímárház főhomlokzata a Nagy-Gál István és a Szombathi István utca sarkán. Fotó: © Debreceni Képeslapok

A tradicionális debreceni bőrkikészítő mesterségnek az uralkodó szélirány miatt a délkeleti övezetben, a Bárány, a Cser és a Félszer varga utcákban (későbbi nevükön Teleki, Vígkedvű Mihály és a Tímár utcában) volt a kijelölt helye.

A Tímárház emléktáblája a Nagy-Gál István utcai főkapu mellett. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Az ipart a II. világháború végéig űzhették itt. 1945 után ugyanis az államosítás miatt már nem végezhettek önálló tevékenységet, és a bőrművesség a gyárakba kényszerült. A háború idején még 108 maszek dolgozott a cívisvárosban a négy bőrgyár mellett. Sőt, az országban nálunk volt a legtöbb tímár, s ez a nehéz fizikai mesterség apáról fiúra szállt.

Sárga István, majd Fazekas László műhelye a Tímár utca 6. szám alatt, a mai Tímárházban.
A képet a Tímárház történeti tárlatán fotóztuk. 
Reprodukció: © Debreceni Képeslapok

Portékáik a hazai termelés 40%-át tették ki, és a termékeik Bécs és Krakkó piacain is kaphatók voltak. Ma már a Tímárház épülete az egyetlen, amelyik szinte az eredeti formájában maradt meg. Mellette egy másik épület is megvan (Domján Imre egykori lakása és műhelye) a Vígkedvű Mihály utca felől.

A Tímárház udvara a Nagy-Gál István utca felől bepillantva. Archív fotó: © Debreceni Képeslapok

A mai Wesselényi nevű városrészünkben működő Tímárház honlapja szerint az itt folyó munkának az a célja, hogy a hagyományos népi kézműves mesterségeket megismertetessék, átadják, népszerűsítsék. Kiállításaik, jeles napokhoz kötődő programjaik, táboraik, szakmai továbbképzéseik is ennek szellemében igyekszenek minél szélesebb körben felkelteni a népi kézművesség iránti érdeklődést.

Kemence és pihenőhely a Tímárház udvarán. Archív fotó: © Debreceni Képeslapok

Regionális hatókörű, népi kézműves alkotóház feladatát látják el, mely egyben a Debrecenben valaha volt nemzetközi hírű tímármesterség elemeit gyűjtve, rendszerezve állít emléket a népi kézművesség egyik legsajátosabb válfajának – ismerhető meg a Tímárház bemutatkozásából. Összeállításunk végén még egy muzeális és egy újabb fotó is megcsodálható erről a nagyszerű helyről.

Ez volt anno Domján Imre tímármester lakása és műhelye a Vígkedvű Mihály utca 65. szám alatt.
A képet a Tímárház történeti tárlatán fotóztuk. Reprodukció: © Debreceni Képeslapok


Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

Csendélet ágassal a Tímárház udvarán. Archív fotó: © Debreceni Képeslapok

2024. május 2., csütörtök

Batthyány utca, zenede, Bika-szökőkút, kakasos templom, Dósa nádor tér, köztemető... – a Tőletek kapott fotókon

A Batthyány utca 24. szám alatti szépen felújított cívisház a volt Ludas mellett, 2023 decemberében. Fotó: © Mercs László

A Debreceni Képeslapok olvasóitól az utóbbi napokban a régi szép képek mellett frissebb fotókat is kaptunk. Természetesen ezeket is megosztjuk, s elsőként Mercs László felvételét mutatjuk be a Batthyány utca végi, szépen felújított cívisházról, ami az egykori Ludas presszó mellett található. A második blokk képeit Fehér Sándor csatolta a Kossuth téri és a Piac utcai szökőkútról.

A Piac utcai és a Kossuth téri szökőkút a Nagytemplommal, 2023 nyarán. Fotók: © Fehér Sándor

Kozempel Zsuzsa a Vár és a Csapó utca sarkán tündöklő zenede nemrég felújított palotájáról mellékelt fotót a hozzászólásához.

A Csapó és a Vár utca sarkán pompázó zenedepalota. Fotó: © Kozempel Zsuzsa

Itt pedig Király Ágnes képét adjuk közre, melyen a Dósa nádor teret örökítette meg (a felvétel hátterében a Dollárház):

Dósa nádor téri virágok, a háttérben a Dollárházzal. Fotó: © Király Ágnes

Hozzánk hasonlóan mások is barangolnak a belvároson kívül is. Posta Ilona a köztemető szép arcát örökítette meg, míg Masits István utolsó felvételén az Árpád téri templom csodálható meg.

A Debreceni Köztemető ravatalozója a tükörtó melletti tulipánsorral. Fotó: © Posta Ilona

Kedves Olvasóinkat továbbra is arra buzdítjuk, hogy archív és friss képeiket, témaötleteiket küldjék el nekünk publikálás céljából a dkepeslapok@gmail.com címre vagy a Facebook-oldalunk idővonalára!

Az Árpád téri református templom 2024 áprilisában. Fotó: © Masits István


Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

2024. február 17., szombat

Az eltűnt Cserepes utca


A debreceni nyugati kiskörút utolsó, Mester utca felőli szakaszának 2022 júliusi elkészültéhez az is kellett, hogy épületsorok tűntek el többek között az egykori Cserepes utcán (lásd a fenti képünkön). Ezzel párhuzamosan a környező utcákban is több házat lebontottak. Fotók: © Debreceni Képeslapok


Mindezek miatt ma már nincs meg a Cserepes utca 23. szám alatti épület se, ahol 1960-ban a Légy jó mindhalálig című film jeleneteit forgatták, Doroghyék lakóházaként. A fenti képeken a vele szomszédos, egykori házakat, a következőn pedig a Jókai utca felőli egykori épületeket idéztük meg a 2019-es lebontásuk idejéből. Fotók: © Debreceni Képeslapok

A 2019 júliusában elkezdett Cserepes utcai területrendezés közben készült az alábbi felvételünk is egy valaha szép, de már fekvő fenyőfával. (Megjegyezzük, a környéken sokkal korábban kezdődtek a modern emeletes lakóházak építése és az azok miatti bontások.) Fotók: © Debreceni Képeslapok

Az új tehermentesítő út (nyugati kiskörút) többek között ennél a hajdani lila lakóháznál keresztezi a Jókai utcát. Az épületen nagyon szép volt a millió trombitavirág is. Fotók: © Debreceni Képeslapok

A Hatvan és a Jókai utca között, a Csók utca alatt szép téglakutak is előkerültek a földből. Ma már ezt a területet is a nyugati kiskörút aszfaltrétege borítja. Fotók: © Debreceni Képeslapok

A Jókai utca 10. szám alatt sárgállott az a szép épület, mely az utolsó időkben a Magyar Posta képzési helye volt, előzőleg pedig bölcsőde működött benne. Az alábbi sorozatban ezt a házat mutatjuk be a szörnyet mintázó kapudíszeivel, valamint az udvari teraszával és falaival. Fotók: © Debreceni Képeslapok



Mindeközben a Cserepes utcával párhuzamos Garai utcában is tűntek el házak. Ma már nincsen meg a következő két képen bemutatott, sárga cserépkályhás téglaépület se. Fotók: © Debreceni Képeslapok



A Garai utca 28. alatti cívisháznak csak a külső fala maradt meg, a Cserepes utca felől minden mást lebontottak belőle 2020 őszén, lásd a következő felvételeken. Fotók: © Debreceni Képeslapok


A hajdanvolt Cserepes utcának és a Csók utcának ezen a részen már Nagy Imre utca a neve. A Légy jó mindhalálig című film Cserepes utca 23. szám alatti helyszínét 2020 októberében bontották le. A kis házat és a hűlt helyét örökítettük meg az utolsó képpárunkon. Fotók: © Debreceni Képeslapok


Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

A volt Cserepes utca a Csemete utca felől, napjainkban. Fotók: © Debreceni Képeslapok

2024. február 6., kedd

Debrecen városrészei: Mesterfalva

A híres Hidas Presszó napsütötte épülete a Hatvan utcán. Fotó© Debreceni Képeslapok

Debrecen egyik régi városrészét, Mesterfalvát a Mester utca, a maradék Cserepes utca, a Pesti utca, a Hatvan utca és a Nagy Imre utca határolja. Fotók: © Vass Attila Tamás / Debreceni Képeslapok

A Mester utcai egykori óvoda-, illetve iskolaépület 2024. február 5-én. Fotó: © Debreceni Képeslapok

A Mesterfalva nevű övezet és a névadó utcája a középkori Dózsa mester nevét viseli. Dózsa esetében a „mester” nem egy szakmára utal, hanem a külföldi diplomájára.

A Mester utcai egykori óvodaépület, mely 2000-ben volt 100 éves. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Vele kapcsolatban még azt is érdemes felidézni, hogy Debrecen középkori várkastélya a mai Vár, Csapó utca, valamint a Piac utca által közrefogott területen állt, és a Dózsa család tulajdona volt.

Tél végi fények és árnyak a mesterfalvi Borz utcában. Fotó: © Debreceni Képeslapok

A birtok ezt követően, 1450-ben Hunyadi Jánosé lett. Történetét ebben az összeállításunkban láthatják részletesen és sok fotóval.

Utcaképbe illeszkedő beépítés a Borz utcában. Fotó: © Debreceni Képeslapok

A Dózsa mester nevét viselő debreceni városrészt 2024. február 5-én látogattuk meg.

Utcaképbe illeszkedő beépítés a Csokonai és a Máta utca sarkán. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Az övezetben a névadó Mester utca és a fent nevezett határoló utcák mellett található a Csap, a Csokonai, a Jókai, a Máta, a Pesti, a Tanító, a Vendég és a Zúgó utca is.

A Jókai utca a Csap utca felől, 2024. február 5-én. Fotó: © Debreceni Képeslapok

A Cserepes utcából már csak a páros oldalának egy része van meg, a túloldalát a nyugati kiskörút építése miatt lebontották, illetve átnevezték Nagy Imrére.

Egy megmaradt épület a Cserepes utcai részen. Fotó: © Debreceni Képeslapok

A Cserepes utca megmaradt részén több ház eladó volt az ottjártunkkor, de nem mellesleg az egész városrészben feltűnnek üres telkek, valamint új építésű (emeletes) társasházak.

Az egykori üzlet a Jókai és a Tanító utca sarkán. Fotó: © Debreceni Képeslapok

A Mesterfalva nevű debreceni városrészben híres vendéglő, kocsma, hotel, régi óvoda is található.

A Szabadkeresztény Gyülekezet háza a Mester utcán. Fotó: © Debreceni Képeslapok

A vegyes állapotú meglévő régi házak között szerencsére szépen rendben tartott, valamint hagyománytisztelő új épületek is megcsodálhatók.

Szép beépítési megoldás a Vendég utcában. Fotó: © Debreceni Képeslapok

A Jókai utcában is mindenféle stílus megfigyelhető, köztük a szecesszió jegyeit magukon viselő házak.

Népi / magyaros szecessziós lakóház a Jókai utcábanFotó: © Debreceni Képeslapok

Népi / magyaros szecessziós lakóház a Jókai utcábanFotó: © Debreceni Képeslapok

Az öreg házak egyikén ma már kuriózumnak számító csengőhúzó fogantyún is ámuldozhatunk.

Hagyományos csengőhúzó fogantyú Mesterfalva egyik régi lakóházán. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Sőt, a Pesti utca és a Segner tér sarkán olyan ház áll, aminek a pinceablakait kólönleges feliratos rácsok védik. Ezek egyikét mutatjuk be a következő képeken.

A különleges pinceablakrácsokat rejtő Pesti utcai ház. Fotó: © Debreceni Képeslapok

A Pesti utca és a Segner tér sarkán álló ház ablakrácsainak egyike. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Városrésznéző sétánkon a Segner tér közelében betérhetünk a Hatvan utcai Hidas Presszóba is, mely egyebek mellett arról nevezetes, hogy itt csodálható meg Debrecen legnagyobb retrotábla-gyűjteménye (lásd ebben a videós bejegyzésünkben)!

A híres Hidas Presszó napsütötte épülete. Fotó© Debreceni Képeslapok

Alább egy képcsokor Mesterfalva 2024. február 5. naplementés hangulatából:

Máta, Jókai, Zúgó, Csokonai utcai képek naplemente idején. Fotók© Debreceni Képeslapok

További városrészi összeállításaink sok fotóval:

Lófej formájú zárókő a nagykapu fölött. Fotó: © Debreceni Képeslapok

Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!

Jókai utcai csatornakompozíció, valamint Mester utcai hoteltorony 2024. február 5-én. Fotók: © Debreceni Képeslapok