Debrecenben és hazánkban a verbunkos zene művelői, legtehetségesebb tolmácsolói közé tartozott a debreceni
Boka Károly is. Ő régi cigányzenész-dinasztia sarjaként 1808. február 26-án született Debrecenben. Legelső hangként bölcsője fölött apjának, Boka Sámuelnek, a város konvenciós zenészének hegedűje szólalt meg. Iskolás gyermekként nem rajongott a tudományokért, annál többet foglalkozót a hegedűvel. Zenei tehetsége nagyon korán kibontakozott: már zenekara volt iskolatársaiból, s 16 évesen 20–24 tagú zenekarával dicsekedhetett – írta róla
dr. Nyakas László a HB Naplóban 1975. május 18-án.
.jpg) |
| Latkóczy Lajos festményén |
A cikk szerint Boka Károly alig volt 18 éves, mikor feleségül vette
Vékony Annát. Népes családját (kilenc gyermeke volt) egy szál hegedűjével el tudta tartani, mert ennek a hegedűnek, s gazdájának különös varázsa volt. Könnyekre tudta fakasztani a hallgatóságát épp úgy, mint tudott vidámságot csiholni is a szomorúságból, mert művészi átéléssel, nagy technikai bravúrjával, természetes előadásmódjával élménnyé tudta tenni a hegedűjátékát. Az 1840-es években Boka előtt
Martinovicsnak volt híres cigányzenekara Debrecenben, ám Boka felülmúlta őt. Boka leginkább hallgatókat, verbunkosokat, sőt palotásokat és csárdásokat is játszott. Családi ünnepély nem eshetett meg Debrecenben, de még a Tiszántúlon sem Boka Károly részvétele nélkül, ezáltal a nagy magyar Alföld cigánykirályának nevezték el, s országos hírűvé vált. Évtizedeken át egyedül ő uralta hegedűjével Debrecent és a híres országos vásárokra Debrecenbe sereglett emberek sokaságát. Debrecenben elit kávéházak a
Táncos Kovács-házban, a Fehérló Szálloda és a
Bika alatt voltak, a kisebb vendéglők közt az
Aranyiné ifjasszonyé volt a leghíresebb. Ezekben muzsikált Boka, s mutatta be először a saját szerzeményeit. Kortársai leírásában szinte megelevenedik előttünk a „cigánykirály”. „Alakja szépnek mondható, megnyerő, alkata középszerű, zömök, arca kerek, piros, szemei élénkek, tüzet lövellők voltak”.
Ezreket keresett a vonójával, szőlője volt a város határában, s értékes háza a Nagyváradi utcában. A népszerűség és a jólét azonban nem tudták megszédíteni. Művész és ember tudott maradni a bőség korszakában is. Mély humanitása, szép családi élete, magas fokú művészete sok barátot szerzett neki. „Talán az egyetlen cigány volt Magyarországon, akit még az urak is per maga szólítottak, de ennél perdöntőbb, hogy a jogaiból kirekesztett cigányság fiát Debrecen városi vezetősége 1845-ben polgárai közé iktatta, s mikor házat készült venni, 130-an vállaltak volna érte kezességet. Az 1848/49-es szabadságharcban tábori zenekarvezetőként szolgált. Hegedűjének varázsereje jobban lelkesített ezernyi dikciónál. Mikor 1849-ben Debrecen a szabadságharc fővárosa lett, s a kormánnyal Kossuth Lajos ideköltözött, Boka lett Kossuth kedvenc muzsikusa. Hányszor zendített rá kedvenc nótájára: „Megkövetem a téni nemes vármegyét”. Kossuthék többször megfordultak Boka házában, ahol még bizalmas politikai értekezleteket is tartottak. Muzsikált Boka a későbbi aradi vértanúnak,
Kiss Ernőnek is, akit nem egyszer „sírásra indított” a hegedűjátékával. A háború zűrzavarában Boka zenekara szétszéledt, hatan maradtak, mikor az 1849. augusztus 2-i csatavesztés után a cári s császári hadak elözönlötték a várost. Bokára, a nemrég még igen jómódú emberre az otthonában csak a 4 puszta fal meredt, odalett a 100 aranyat érő cremonai hegedűje is. 1849. augusztus 13-án az Arany Bika vendégfogadóban mulattak a győztesek Paskievics herceg és Zichy kormánybiztos részvételével, s szórakoztatásukról Kossuth hegedűsének, Boka Károlynak kellett gondoskodnia. Boka engedett az erőszaknak, de rongyokba öltözötten, papucsban jelent meg az Arany Bika zenekarával együtt. Szemében egy nemzet gyásza ült, s merészen ezt a nótát kezdte játszani: „Megvirrad még valaha”, s könnyei záporoztak hegedűjére. Az idegen tisztek többjét is könnyekig meghatotta a látvány és a sokat mondó melódia. Haynau megbízottja, Zichy rendre utasította Bokát, pápább volt a pápánál. Boka felvetette fejét, intett zenekarának, s átcsapott a verbunkosok, palotások optimizmust sugárzó világába, s muzsikája daccal, bizakodással volt tele. Bizonyságtétel volt ez egy nép élni akarásáról.
 |
| A Boka Károly utca 1973-ban. (Helytörténeti Fotótár) |
Boka az abszolutizmus idején is vállalta az alföldi magyarság
vigasztalásának, erősítésének feladatát. Mikor a germanizálás minden
irányból megindult, s a hangversenyek műsorát még a legmagyarabb
városban is német és magyar nyelven kellett kinyomtatni, Boka nem szűnt meg
a muzsikájával hadakozni a népe igazáért. Néha felkerekedett és
zenekarával felkereste Lengyelországot, Berlint, Hamburgot, Párizst,
hogy hegedűjével szerezzen árva népének barátokat, s „midőn hegedűjét
álla alá illesztette, szép szakálla által ezüstözött nyerettyűjén oly
átszellemülten nyugodott a fő, mintha művész vésője alul került volna
ki.” Legmaradandóbb műve a „Kesergő”-je, amely 1885-ben
Zsadányi Armand, majd
Ábrányi Kornél átiratában jelent meg
Rózsavölgyi kiadványaként. Nyugtalan élete, művészi átélése, a sok éjszakázás végül felőrölték Boka erejét. 1860. július 21-én, 53 éves korában örökre letette a hegedűt. A város a saját halottjaként temettette el. Díszruhás hajdúk kísérték a koporsót, 10 ezer ember vonult fel a temetésen. Debrecen minden zenésze
Bocsányi karmester vezetésével Boka szerzeményeit játszotta, s
Révész Imre mondott gyászbeszédet. A hamvai a
Köztemetőben, a költő
Fazekas Mihály közelében nyugszanak. Azért muzsikált, hogy minél több szépséggel, erővel, emberséggel töltse meg a szívek kelyhét; nevét Debrecenben utca őrzi a
Dobozi-lakótelepen.
Kapcsolódó összeállításaink:
Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!
.jpg)
