Debrecenben az Ember Pál és a Weszprémi utca sarkán lévő nagy telken található egy Bauhaus stílusú
kis villaépület. Az épület sorsa sokakat foglalkoztat, ám az eredeti neves tulajdonosát kevesebben ismerik. Ő
Ladányi Józsa (Debrecen, 1898. május 1. – Debrecen, 1985. szeptember 14.) orvos, sebész, egyetemi tanár. E mostani összeállításunkkal az ő személye és munkássága előtt tisztelgünk.
A
Lusztig Józsa néven anyakönyvezett szakembert
Székelyhidi Ágoston méltatta a Hajdú-bihari Napló 1982. december 11-i számában. A szerző így fogalmaz: Képzeljünk el egy fiatal, vonzó nőt, akit művelt és módos család, rangos baráti társaság vesz körül, akinek már biztos létalapja, ismert neve van, és aki egyszer csak mégis elhatározza, hogy a szabad vasárnapjait egy nyomorult falucska testi, lelki, szellemi fogyatékosai közt tölti. Ladányi Józsáról van szó. És nem csupán néhány odaáldozott vasárnapról. Még 1928-ban történt, hogy tudomást szerzett a debreceni erdőkben megbúvó kis település, Boda iskolás gyerekeinek különös és rejtélyes viselkedéséről. Törpe növésű, zavaros tekintetű, bizalmatlan emberkékkel találkozott aztán, akik 9–10 évesen sem tanultak meg írni, olvasni, értelmesen beszélni. Golyvásak voltak, csaknem mind.
Ladányi Józsa rátalált a jódhiányra, kidolgozta a műtéti eljárást, írásban és szóban nyilvánosan sürgette a körülmények gyökeres változtatását. Az orvosi eredményekkel nem elégedett meg. Teljes értékű javításra, javulásra törekedett és biztatott. Kevés társra akadt. Végül mégis győzött: évtizedek múlva, 1976-ban, egészséges, jódban gazdag ivóvíz került a bodai vezetékes kutakba.
 |
| Nyitóképünk teljes méretben |
Ama fiatal nő közben megöregedett – emlékeztet a cikk. Az egyetemi professzor, a klinikaigazgató, elnökök, királyok, világnagyságok világhírű vendége azonban nem átallt Bodára utazgatni, golyvás tanyai gyerkőcöket vizsgálni, tisztítatlan vizet elemezni, még 80 évesen sem.
Ladányi Józsa szembeszállt a szaknyelven „fejlődési rendellenességként” emlegetett nyúlajak és farkastorok, a szájüreg és a hajak torzulásával is. Tudta, hogy nem elég a hangszálakat, a nyelvcsapot, a szájpadlást újraformálva, bennük a beszéd és az ének nemes hangját fölszabadítani, nem elég az ajak puha mozgékonyságát, szimmetrikus kettős ívét visszaadva, azt a derűs mosolyra és a kedveskedő csókra alkalmassá tenni; tudta, hogy a sebzett jellem és a görcs szorongatta magatartás kiigazítása a végső föladat. Ezért és evégre rakta le a „komplex rehabilitáció” alapját. Széles alapot, mely magában foglalta a külső hatások, az alkat, az öröklődés, majd a műtét, a beszédjavítás, a lelki és szellemi önvezérlésre való fölkészítés ezer mozzanatát, bonyolult rendszerét, hosszadalmas és összehangolt működését. Ladányi Józsa talán legjelesebb gyógyítói hőstette a
II. világháború kihívására adott válasznak tekintendő. Nő lévén, itthon kellett a bevonult férfi sebészek helyére állnia. Kivált a háború utolsó éveiben, mikor a katonai szállító vonatok Debrecenen haladtak át, iszonyú futószalagon kerültek elő a fagyott, üszkös, félig elhalt lábak és karok. Hogy életet mentsen, maga fejezte be a kegyetlenségében is megváltó művet, a csonkítást. Közben csak a fűrészt, a kést irányító ujjai voltak nyugodtak, a lelkiismerete nem. Megoldást keresett ismét, a lehető legteljesebb megoldást. Ma már tudhatjuk, hogy
a világon elsőként jutott el a lemetszett végtagrészek természetes visszaültetésének klinikai megvalósításáig. Módszere gyakorlati és tudományos iskolát teremtett. Elégedetté azonban csak az emberi jó következmény tette. „Már hegedültek is azokkal az ujjakkal, amiket visszavarrtam” – büszkélkedett Ladányi Józsa.
Aztán a visszavarrás, a „replantáció”, az érsebészet és a bőrátültetés dolgainak újabb tisztázását tűzte ki. Ez utóbbi még szorosan fűződött az égési sebek gyógyításának ismert módjaihoz és régi-új sebészi eszményéhez, a plasztikai műtét tökéletességéhez, a nyomtalansághoz.
Az első dolgozata 1929-ben, a bodai golyvás gyerekek kóros tüneteit és gyógyítási lehetőségeit szedte sorba, 1982 augusztusában pedig, egy amerikai orvoskongresszusra készülve, a bőrhiányok pótlásával foglalkozott. A több mint 200 írásművében az „Egyetemesség és specializálódás a sebészetben”, „Adatok az öregkor sebészetéhez”, „A fájdalom sebészi vonatkozásai”, „Lélektani előkészítés: az emlőrákos beteg rehabilitációja” problémájával is foglakozott. Székelyhidi Ágoston cikke kitér arra is, hogy 1944-ben a nyilasok ausztriai táborba hurcolták a már hírneves klinikai sebészt. Tíz hónap múlva megszökött. Már itthon, később, megtudva, hogy miniszteri székbe akarják ültetni, bejelentés nélkül elment Rákosi Mátyáshoz, és, bár könnyek árán, kikönyörögte a mentesítést. Nem óvatosságból, nem szerénykedésből tette. Indokul azt hozta föl, hogy abban akar tovább lépni, amiben már elért valamit. Jól választott. Életműve megkoronázása jutott így osztályrészéül: mint vezető sebész, egyetemi tanár, kutató és kísérletező tudós, helyettes rektor, megtervezhette, fölépíthette, berendezhette, működésbe lendíthette az ország egyik legbecsesebb gyógyító intézményét. Hivatalosan II. Sebészeti Klinikának nevezik, ám a történelembe Ladányi Klinikaként került be – mutat rá Székelyhidi Ágoston.
 |
| A Ladányi-villa. Fotók: © Debreceni Képeslapok |
További portréink sok fotóval:
Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!
