Debrecenben látta meg a napvilágot, majd kezdte a pályáját egészen fiatalon Markovics Zita, aki azóta is megannyi izgalmas munkát végzett-végez a világ több pontján.
A fővárosban élő és dolgozó egykori
vénkerti lány tanítói, jogi és újságíró diplomával, katonai szakképesítésekkel is rendelkezik, és kereken 30 esztendeje kezdett foglalkozni újságírással.
Ezek kapcsán beszélgettünk a nem mindennapi életútjáról. (Fotók: Markovits Zita archívuma.)
– Az újságíróskodás előtt modellkedtél és külföldön is éltél. Ezek miről szóltak, és miért váltottál aztán?
– Tizennégy éves koromban a családom ösztönzésére megjelentem a kötöttárugyár valamelyik bemutatójának próbáján, aztán tíz évre ott ragadtam. Érettebb voltam a koromnál, így könnyen beilleszkedtem a nálam pár évvel idősebbek közé. Szinte minden debreceni és megyei rendezvényen,
egyetemi, főiskolai gólyabálon, szakesten felléptünk. A
Hotel Aranybika színpadának minden négyzetméterét, cipősarok-beszorulós rését ismertük, jártunk környékbeli települések búcsúiba. Szürreális emlékem van arról, amikor egy vidéki vendéglátóhelyen összetolták az asztalokat, hogy meg tudjunk tenni néhány lépést, közben egy debreceni alternatív zenekar elvont zenéje szólt, azóta sem értem, hogy kerültünk oda. A gimnáziumi évek alatt saját keresetem volt – igaz, nagyon szolid: mivel 300–400 forintot kaptunk fellépésenként. Ez pont elég volt arra, hogy az akkoriban Magyarországra beszivárgó, másodkézből származó ruhákból, cipőkből saját, egyéni ízlésemnek megfelelően öltözködjek. Amikor már a tanítóképzőre jártam, többször hívtak Budapestre, külföldre, de a tanulás fontosabbá vált. Főiskola után Szicíliában élő barátaimnak köszönhetően egy kis városban dolgoztam egy évet, ott tanultam meg olaszul, nyelvkönyvet sosem láttam. Magas, vékony testalkatom miatt szó szerint kilógtam a helyiek közül, mégis hamar befogadtak. Segített, hogy otthon a családban hangosan beszéltünk, gesztikuláltunk, összejöveteleket tartottunk, énekeltünk, táncoltunk, veszekedtünk, kibékültünk, sírtunk, nevettünk. Úgy indultam el, hogy annyit tudtam,
buon giorno, buona sera, buon appetito… Ott szerettem volna megvetni a lábam, ezért muszáj volt koncentrálni, pár hét múlva mindent megértettem, és mondatokban ugyan nem tudtam fogalmazni, szavakkal azért kommunikáltam. Néhány hónap múlva egy étteremben azt kérdezték tőlem, hogy Olaszországnak melyik részéről származom. Később egy repülőúton szóba elegyedtem egy olasz egyetemi oktatóval, aki nyelvész volt, s azt mondta landoláskor, szépen és helyesen beszélem a nyelvet. Azóta ez egyáltalán nem igaz rám, annak ellenére sem, hogy tartom a kapcsolatot szicíliai barátaimmal. Amíg ott éltem, olaszul gondolkoztam és álmodtam, nem azért, mert akkora tehetség vagyok, hanem mert nem voltak magyarok a környezetemben. Akkor beszélhettem az anyanyelvemen, amikor a szüleimet egyszer egy héten az összegyűjtött pár ezer líra borravalóból felhívtam a munkahelyemen lévő nyilvános telefonról. Amikor már egy ideje nem telefonáltam – mert nem volt jellemző a borravaló, vagy másra költöttem –, a főnököm – aki most is a legjobb barátom – kimarkolta a kasszából az aprót, és mondta, hogy hívjam fel őket. Keveset kerestem sok munkával, de annál többet tanultam segítőkészséget, toleranciát, elfogadást, türelmet, másik kultúrát, meg azt, hogy hogyan maradjak életben minden körülmények között, de ez egy másik történet. Életem meghatározó élménye, hogy 2023 nyarán, huszonöt év után visszamehettem a családommal egy rövid időre, s ott találtam a barátaimat, a kis falut a hegyoldalban… Most is beleborzongok.
– Harminc éve kezdted az újságírói pályafutásodat. Miért, hogyan és kinek/minek a hatására történt ez?
– Általános iskolai ötödik osztályos voltam, amikor irodalomból fogalmazást kellett írni a családi nyaralásról. Akkor édesanyám odaült mellém, és instrukciókat adott arról, hogy hogyan írunk meg egy történetet. Ezek örökre beleégtek az agyamba, megszerettem az írást. Arra is emlékszem, hogy hol ültünk, sőt a szöveg néhány mondatára is szó szerint. Ő kínosan ügyelt a helyesírásra, a helyes beszédre, az érthető, kulturált megfogalmazásra, gondolom, ez öröklődik és tanulható is. Amikor elvégeztem a tanítóképzőt, bementem a Hajdú-bihari Napló
Dósa nádor téri szerkesztőségébe, megkerestem a kulturális rovatvezetőt,
Erdei Sándort, és a kezébe nyomtam az írásomat egy
Koncz Zsuzsa-koncertről. Ez éppen harminc éve történt. Sándor a maga stílusában nagyjából a következőket mondta: „Ez egy jegyzet. Hogy képzelte, hogy jegyzetet ír? Ezt a műfajt azok a kollégák is ritkán használják, akik harminc éve a pályán vannak. Maga elég bátor. Ezt a valamit természetesen nem közöljük a Naplóban. Beszélni azt tud, szemtelen módon bejött az utcáról, ezt értékelem. Adok egy feladatot, ha jól elvégzi, beszélhetünk a továbbiakról.” A feladat az volt, hogy írjak cikket egy debreceni együttesről. A tagok a baráti társasághoz tartoztak, úgyhogy beültünk a nagyerdei
Leveles Csárdába és összeraktuk. Egy ideig zenei és egyéb kulturális témában írtam, sok neves magyar előadóval készíthettem interjút – sajnos, többen már nem élnek közülük –, hiszen annak idején Debrecenben mindenki fellépett, aki számított Magyarországon. Idővel a szerkesztőségben kimozdítottak a komfortérzetemből, és egyéb témákat is osztottak rám, így az akkori társadalmi berendezkedés minden rétegéből megismerhettem embereket. Kedveseket és kedvetleneket, vezetőket, beosztottakat, közlékenyeket, zárkózottakat, magas intelligenciájúakat és kevésbé kulturáltakat. Meg kellett tanulnom mindenkiből kihúzni az információkat, mindenkivel szót érteni. A
Hajdú-bihari Napló Táj-Kép Magazinjának szerkesztőjétől,
Vass Attilától szintén rengeteg feladatot kaptam, később kollégák lettünk több szerkesztőségben, évek múlva egy debreceni kereskedelmi rádióban is váltottuk egymást hírolvasó–hírszerkesztőként, bár én kevésbé sziporkáztam a mikrofon mögött. Lassanként beépültem a debreceni média világába, megismertem az újságírókat, rádió-, televízió-szerkesztőket, főszerkesztőket.
– Mik és kik a legemlékezetesebb témáid, cikkeid és „alanyaid”?
– Nagyon érdekelt a cigányság élete, ebbe a témába ástam bele magam a legjobban. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) felsőfokú újságíróképzésén a záródolgozatomban is a tanköteles korú, de iskolába nem járó roma gyerekekről írtam. A diplomamunkát a legösszetettebb műfajban, riportként kellett elkészíteni, ezért hónapokig jártam az általános iskolákat, hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó szervezeteket, alapítványokat; mindig elkaptam egy újabb szálat, amit aztán felgöngyölítettem. Közben megismertem
Horváth Istvánt, aki célul tűzte ki, hogy felkarolja a rászorulókat, alapítványt működtetett, lobbizott, táborokat szervezett, és ezen kívül is rengeteg dolgot csinált önkéntes alapon, megszállottságból. Például elkísért engem egy debreceni nagyáruház mögötti cigánysorra, hogy a riportomhoz anyagokat gyűjthessek. A diplomamunkám jeles lett,
Cserhalmi Imre felejthetetlen műfajismeret-tanárom – aki ma is jó egészségnek örvend és aktív – azt mondta, az egyik legjobb munka volt az évfolyamon. Azokban az években
Bakó Endre, édesapám évtizedes barátja – aki szintén aktív nyugdíjas éveit éli – volt a Napló főszerkesztője. Egyszer összefutottunk a MÚOSZ Andrássy úti gyönyörű épületében, ahol az újságíró-iskola működött, és felajánlotta, hogy oktatás után hazavisznek szolgálati autóval Debrecenbe. Elkérte az akkorra már elkészült szakdolgozatomat és végigolvasta. Lélegzetemet is visszafojtva vártam a reakciót. Azt mondta, leközli a Naplóban, sorozatban! Ott, ahol a magyar irodalom klasszikusainak írásait hozták le… Ez hihetetlennek tűnt számomra, de tényleg megjelent a riportsorozatom. Azóta sem ért az újságíró szakmában nagyobb megtiszteltetés, ezt a lécet – az én értékrendem szerint – többé nem sikerült megugranom. Van még az emlékeim között néhány történet Bakó Endréről… Egyik délután például, a dohányfüstös, hatalmas szerkesztőségben ütöttük az írógépet még páran, ő körbejárt, és szólt, hogy akinek nem halaszthatatlan az írnivalója vagy nincs ügyeletben, az menjen haza, mert szerinte a délutánt és az estét a családdal kell tölteni, semmi szükség munkamániásokra. Máskor pedig, amikor szokása szerint a házunk előtt sétált el – egy lakótelepen laktunk –, felszólt az ablakban cigarettázó édesapámnak, hogy menjek már le egy kicsit. Úgy emlékszem, kaptam egy kis fejmosást, hogy a tanulás és a szórakozás mellett jó lenne, ha többet írnék.
Szabó Kati újságíró, akihez sokáig nem mertem hozzászólni, már nem volt ilyen kíméletes, néha kemény kritikával illetett. Persze, ahhoz is sok időnek kellett eltelnie, hogy szakmailag elérjem azt a szintet, hogy egyáltalán instrukciókat adjon. Megtisztelő, hogy barátok lettünk. Időközben Erdei Sándor is megemésztette, hogy beszemtelenkedtem a szerkesztőségbe, egyszer azt mondta nekem: „Ha minden pályakezdő újságíró ilyen tisztelettudó volna, ilyen rezzenéstelenül tűrné a kritikát, alázatot tanúsítana az újságírás iránt, akkor tovább vihetnék ezt a szakmát.” Mondott azért olyat is, amikor letettem az asztalára egy kézzel lekapart írásomat, hogy a kézirat arról ismerszik meg, hogy géppel van írva. Átkullogtam az írógéppel teli szobába, megvártam, amíg felszabadul egy gép, és bekalapáltam a szöveget. Sándorral később együtt ugrottunk ki vegetáriánus kifőzdébe, évtizedek múlva egy háztömbben éltünk a családjainkkal, sokszor találkozunk a piacon.
Porcsin Zsolt, akkori főszerkesztő-helyettes is nyitottan és elfogadóan állt hozzám, bár cigarettafüstben úszó, óriási íróasztallal rendelkező irodájába nem nagyon volt bejárkálás. Mindent egybevetve, a legszebb és legszegényebb munkáséveimnek – egy leütésért egy forint honorárium járt a külsősöknek – a székház és a szerkesztőség magántulajdonba adása vetett véget, egyszer csak minden megváltozott, új vizekre eveztem.
– A Naplós korszak után hova kerültél, mivel foglalkozol most, és miért mentél el Debrecenből? Ugye vonzottak a „férfiasabb” helyzetek, régi vágyad volt a katonáskodás. Ennek mi az oka? Teljesült ez, kiélhetted magad például a tűzszerészeknél?
– Azt a sok jót, amit a Napló szerkesztőségében megéltem, nem hozta újra az élet, sem a helyi televízióknál sem a rádióknál. Nagyon nehezen lehetett bárhová is belső munkatársként bekerülni. Vonzott a szigorú, karakteres szakma, éveken át addig-addig pályázgattam rendőrséghez, katonasághoz, amíg egyszer felvettek. Akkorra éreztem, hogy szükségem van keretekre, szabályokra, egzisztenciára, szigorú, hierarchikus rendszerbe helyeztem magam, tudtam, hogy ez nekem biztonságot, kiszámíthatóságot fog adni. Kitartó, terhelhető, nyers és szókimondó emberként természetes volt a honvédség világa, komfortos volt lövészetre, menetgyakorlatra, sportolni járni, az első héten úgy éreztem magam a csodálatos Kossuth laktanyában, mintha mindig is ott dolgoztam volna. Az évtizedek alatt minden formai, fizikai kiképzési követelményt teljesítettem, beilleszkedtem. Kiteljesedhettem az írásban és a kommunikációban, a civil kollégákat ismertem korábbról, így az együttműködés nem jelentett gondot. Egy idő után azt vettem észre, hogy bármennyit is dolgoztam – hétvégén is voltak rendezvények, váratlan események –, rengeteg energiám volt, úgy éreztem, a szakmámnak élhetek, szenvedélyesen szerettem a hivatásomat. Aztán az élet átsodort a honvéd középiskolába katonai nevelőnek, itt egy nagyon szép évet tölthettem a diákok között, a fogadott lányomat is ennek az időszaknak köszönhetem. A Honvédelmi Minisztériumba vezetett az utam, családommal Budapestre költöztem. Két év elteltével áthelyeztek a tűzszerész alakulathoz, ott szóvivőként és kommunikációs vezetőként újra szárnyalhattam, írtam, fotóztam, beszéltem, konferáltam, nyilatkoztam, interjúkat szerveztem, jöttem-mentem. Nem volt megállás, a talált robbanótesteket általában hétvégén hatástalanították, de azt sem tekintettem munkának, minden percért hálás vagyok, amit ott tölthettem. Néhány mozgalmas év után úgy döntöttem, letérek a kommunikációs szakma útjáról, átkerültem a honvédkórház katonai egységébe, majd több – főként egészségügyi – tényezőt figyelembe véve nagyon nehéz, komoly döntést kellett hoznom: leszereltem, saját vállalkozásba kezdtem.
– A szabadidődet mivel töltöd, szoktál-e hazalátogatni, úszni, túrázni, koncertre járni, finom pezsgőket kortyolgatni?
– Ha lehet, a szabadidőmet az otthonomban és annak környékén töltöm, ritkán járok Debrecenbe. A kerületben, ahol lakunk, viszont sok koncertet, rendezvényt szerveznek, majdnem minden alkalmat kihasználunk. Felnőtt a lányom, aki számomra a legjobb társaság, emellett férjemmel és az ő gyerekeivel jövünk-megyünk, az a legnagyobb boldogság, amikor mindannyian együtt vagyunk. Fiatal koromban annyit szórakoztam, hogy semmilyen hiányérzet nincs bennem, pont elég, hogy színházba, moziba, kulturális eseményekre járunk. Főzök és sütök ugyanolyan szenvedéllyel, és szeretettel, mint ahogy írok, kommunikálok, emellett futok egy kis erdei futópályán, és formában tartom az izmaimat, mert hitem szerint az élethez, az alkotáshoz szükség van jó ételekre, italokra és sok mozgásra. Nem vagyok nagy utazó, legjobb, amikor a
Balaton partján heverészünk, lángossal és egy pohár sörrel a kezünkben.
– Debrecen és az itteni ismerőseid miként élnek az emlékeidben és a szívedben?
– Debrecenben hagytam a gyerekkorom, a fiatalságom, a lázadó korszakom, a küzdelmes pályakezdő éveimet, a bölcsi/ovi-munka-játszótér-otthon körforgását, a családom, ismerőseim, barátaim nagy részét. Az évek alatt itt is kialakítottam kapcsolatokat, rengeteg ismerősöm van, sok régi barátom él a fővárosban, tartjuk a kapcsolatot, s amikor időnk és kedvünk van, találkozunk. A debreceni életem a szívem közepe, és hál’ Istennek, a lányom olyan érett gondolkodású, hogy megoszthatom vele a gyermek- és fiatalkorom élményeit, sikereimet, kudarcaimat. Szeretném, hogy ő is tartalmas életet éljen, mindig előre nézzen, sose féljen változtatni, s bölcs, két lábbal a földön járó ember legyen. Amikor
Budapestre költöztünk, túl voltam a negyvenen, nehéz volt új életet kezdeni, sokáig magányosnak éreztem magam, de tudtam, hogy ez az utam. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy visszaforduljak, vagy feladjak valamit, mindig addig küzdök, amíg végül elérem a céljaim.
További portréink sok fotóval és reprodukcióval:
Felhívjuk a figyelmüket mindazoknak, akik az engedélyünk nélkül használják a Debreceni Képeslapok fotóit és írásait, hogy amennyiben nem távolítják el az oldalaikról, akkor az bírósági eljárást és kártérítési követelést von maga után. A szabályos megosztásokat nagyon köszönjük!
.jpg)
.jpg)
