„Debrecenben a Füvészkerti Általános Iskolába jártam 1955 októbertől 1956 nyaráig. Utána elköltöztünk, majd 1957 szeptemberétől 1959 márciusig jártam oda. Az ötödikben Rolly Jenő volt az osztályfőnök, és orosz tagozatos voltam. Az iskola igazgatója Varga Lajos volt” – idézte fel a
Debreceni Képeslapoknak küldött levelében Kedves Olvasónk,
Aszalós Sándor, akinek a Drótos tót című korábbi írását
itt adtuk közre. A fotó után közölt visszaemlékezését tartalmazó levelét így folytatta: „Aztán ugyan laktam Debrecenben, de akkor Nyíregyházán voltam középiskolás, soha nem tanultam Debrecenben. 1966 július elején elköltöztünk Debrecenből, többet nem laktam ott. Rokonaimat igen sokszor felkerestem azért. Laktam: Mester utca (erre nem emlékszem), Dózsa György u. 13. (a ház régóta nincs meg, mint a
régi Libakert). Laktam még az ún. Szoboszlói úti bérházban. Majd Tanító utca 7. alatt, utána a Böszörményi út 8-ban, a nyomda mellett (ez a ház sincs meg). Végül: 1963. november 11-től 1966. júliusig: Thomas Mann utca.” Ennyi a bevezető, s íme, következzen tehát Aszalós Sándor múltidézése a régi Cserepes utcáról:
 |
| Cserepes utcai emlék. Fotó: © Debreceni Képeslapok |
A debreceni
Cserepes utca jó gyalogos tempóban alig volt 10 percre a
Nagytemplomtól, így azt is mondhatjuk, hogy Debrecen belvárosában volt. Az utca a Jókai utcából nyílt, és a Mester utcába torkollott. Nagyapám, amikor évente kétszer mesélőkedve volt, elővette a pipáját, a maga termelte és vágott dohánnyal megtömte a nagyobbik pipáját, megigazította nagy fehér bajuszát, és a kezdeti pöfékelések után belekezdett a régi idők eseményeinek felelevenítésébe. Nagyapám ritkán beszélt, de amikor mesélni kezdett, minden szava kincs volt. Ahogy nagy fehér bajuszát megigazította, majd pipáját lassan pöfékelve a régi időket idézte, a verandát különös nyugalom lengte be. Gyermekként áhítattal ültem mellette, szinte ittam a szavait. Bár csak keveset mondott, minden történetében ott rejtőzött az ő világának csendes, tiszteletet parancsoló ereje. Mesélt arról is, hogy amikor fiatal ember volt, még az 1890-as évek végén, a Cserepes utcában voltak még fazekasok is. A Jókai utca elején volt egy cipészműhely, és annak tulajdonosa
Smitz Márton cipész volt. Kedves ember volt, aki ismerte a környék minden lakóját, nagyszülőket és a gyerekeket is. Hiszen abban az időben cipőt vásárolni nem volt olyan egyszerű feladat, mint manapság. Sokan jártak cipőt javítani, spiccvasat tenni rá, új sarkat csinálni, talpaltatni stb. Marci bácsinak sok munkája volt, sokan jártak hozzá. Amikor reggel iskolába mentem a Tanító utcáról, a műhely már nyitva volt, és ahogy hallottam, késő estig dolgozott. De a cipőket nemcsak egyszerűen odaadták javításra, hanem beszélgettek is egy kicsit. Amikor utoljára találkoztam Marci bácsival jó 25 éve, nem ismert meg, hiszen sok idő eltelt a gyerekkorom óta. De amikor bemutatkoztam, rögtön tudta, ki vagyok. Hellyel kínált, kaptam egy finom kávét, és talán egy órányit beszélgettünk. Mindenkiről tudott mindent, és mindenre emlékezett, öröm volt hallgatni őt...
A Cserepes utca hiába volt a belváros szélén, mégis egy falusi utca volt. Nem volt burkolata, csak a föld és a homok. Nyáron, amikor időnként kis szél kerekedett, az egész utca olyan volt, mintha sivatagi vihar lett volna. A por szinte táncolt a házak között. A finom debreceni homok megült a házak falán, a bejárati nagy fakapuk réseiben, és átszökött a téglakerítések felett, és a fák levelein megpihenve átszínezte a leveleket. Ha meg esett az eső, főleg tavasszal és ősszel, akkor bizony még a lovaskocsik is nehezen tudtak ebben a ragadós, tapadós sártömegben haladni. A lovak erőfeszítéseit látni, ahogy vonszolták, szaggatták méterről méterre előre a kocsit, szomorú látvány volt. De járda sem volt. A lakók salakot, hamut meg téglatörmeléket öntöttek ki a ház elé, hogy valamelyest valamilyen járdaszerűséget alakítsanak ki maguknak. De ősszel igen sokszor egészen más arcát mutatta az utca. Az utcai fák lombja aranyló és rozsdabarna színekkel festette meg a környezetet. A lehullott levelek a homokba keveredve színes szőnyeget alkottak, amely az esős napokon sáros, tapadós masszává változott. A hűvös szél végigsöpört az utcán, összeterelve a leveleket a házfalak tövébe. Az utca csendes volt, de valahogy mégis melegséget árasztott, mintha a természet is felkészült volna a hosszú télre.
Apai nagyszüleimék Debrecenben a Cserepes utca 14. szám alatt laktak egy régi nagy kertes cívisházban. Nagyapámnak volt Debrecenen kívül földje, elég sok, vetési terület, legelő, állatok stb., és volt egy nagy tanyája is Ondód mellett. Nagyapám 1880-ban született, és 1945-ben 65 éves volt, és mindent elvettek tőle, csak a debreceni ház maradt meg. Kuláknak nyilvánították, vagyis a rendszer ellenségének kiáltották ki. (Nem volt addig kommunistaellenes – szegény azt sem tudta, mi a kommunizmus – de akkor sikerült belőle antikommunistát csinálni). Nyugdíjat nem kapott, holott napi 16 órát dolgozott – igaz, a saját birtokán. Nagyapám így elment éjjeli őrnek, és 75 éves korábban ment nyugdíjba, mely nyugdíj semmi nem volt. A ház udvarán volt a házhoz szorosan csatlakozó melléképület, melyből 3 kis lakást /szoba, konyha előszoba/ alakítottak ki, és bérbe adták. Az udvar végében volt egy góré, mellette egy nagy fás fészer, egy nagy istálló és az istállón túl egy nagy veteményeskert, melyből egy kis részen kb. 20 tyúknak és egy kakasnak volt egy kis udvarka. Az udvaron volt két budi. Egy budi a lakóknak egy meg Nagyapáméknak. Mivel akkor semmilyen vécépapír nem volt, csak a előző napi újság, azt szépen felszabták, és a budiban a deszkafalon lévő 120-as szegre felfűzték. Egyik alkalommal meglátogattam eme kiváló helyiséget, ahol tulajdonképpen 3 lyuk volt. Két lyuk egymás mellett egyik a férfiaknak a másik a nőknek. A harmadik lyuk az ajtótól jobbra volt, olyan sámlimagas volt, oda a gyerekek jártak. Mindegyik lyukat gondosan lefedték egy erre a célra fából készült fedővel. Na szóval, ott üldögélek és egyszer csak az újság megmaradt oldalán olvastam egy történetet. Ezt az újságdarabot ma is őrzöm. Mit olvastam? James Thurbernek „Az utolsó virág” című írását. Aszalós Sándor, 2005
