Az utolsó lábtempó nem kellett volna. A parton addig mosolygó, vöröskeresztes pólót viselő lány hiába emelte kétségbeesetten a kezét, már késő volt. A fiú feje erőből a medence falához csapódott, a vére vörösre festette a vizet körülötte. Szabolcs a szégyentől a „négyes” aljáig süllyedt, majd onnan felrúgva magát, erőltetett vigyorral pattant ki a partra. Az odarohanó lány ijedt arccal csak annyit kérdezett: Te mindig így ismerkedsz?
 |
| A régi strand Bakonyi Béla fotóján |
Napok óta kerülgették egymást. A fiú a dzsúdócsapat tagjaként edzőtáborban vett részt, a társaság a napi két edzés között a nagyerdei strandon múlatta az időt. Az idősebbek az étterem árnyékos teraszán kártyáztak, a fiatalabbak néha úsztak egy-két hosszt, de leginkább a csajokat stírölték. Szabolcs ekkor figyelt fel a csinos, szőke hajú lányra, aki a „négyesként” ismert műugró medence melletti elsősegély-pavilonban ügyelt egy nagydarab, szakállas doki segítőjeként.
Az összemosolygásokat követő „szia-szia” után a fiú úgy érezte, meg kell hódítania a lányt, de legalább megnevettetni. Ugrott fejest, szaltót, indiánfejest, ám nem igazán sikerült magára vonni a figyelmét. Aztán gondolt egyet, és műúszó-bemutatóba kezdett, a kabinostól még egy csipeszt is szerzett az orrára. A parton felemelt karral gyakorlatra jelentkezett, leszorított spiccel, kidüllesztett mellkassal tett néhány lépést, aztán a vízbe ugrást követően össze-vissza kalimpált, forgott, bukfencezett. A lány végre elnevette magát, Szabolcs pedig ettől megrészegülve rosszul mérte fel a távolságot, a hátán bohóckodva, egy erőteljes békalábtempó után lestukkolta a medencefalat. A lány támogatásával jutott el a pavilonig, ahol az orvos megtisztította a sebet, majd gézből turbánt tekert rá. A fehér gézcsíkok, mint egy korona, úgy szorították le a fiú fekete haját.
– Anna, kérem, kísérje át a keményfejű fiatalembert a klinikára, az I-es sebészeten keresse Réthalmi doktort – adta ki az utasítást az orvos. – A tetanusz mellett minimum öt öltés lesz, de ezt majd a kolléga eldönti. Maradjon vele maga is, amíg ellátják, nem kell sietnie vissza. Szótlanul mentek végig a strandon, át a villamossíneken, öt perc múlva a debreceni klinika hűs folyosóján várakoztak.
– Engem ezért az edző meg fog ölni – szólalt meg a fiú. – A felkészülés kellős közepén! Hogy lehetek ekkora hülye!?
– Ne izgulj – nyugtatta a lány. – Nem lesz semmi gond.
– Hogyhogy nem láttalak eddig? Sokat járunk az egészségügyi szakközépbe bulizni.
– Nem oda jártam. Várdán érettségiztem, aztán ide felvételiztem. Szeptembertől az utolsó évemet kezdem az orvosin.
A fiú meglepődött. „Egy majdnem doktornőt bolondítok” – futott át az agyán. A csendet a közeledő orvos klumpájának klaffogása törte meg. Szabolcs húsz percet töltött a vizsgálóban, míg a tetanusz után összevarrták a fejét. Bármennyire irtózott a tűtől, egy szisszenés sem hagyta el a száját. A kínos eset után napokig kereste a lányt, de hiába. Átkozta magát, hogy nem volt rámenősebb, és nem kért randevút aznap, amikor a kórház kapujánál elváltak. Már megbékélt azzal, hogy nem látja többé, amikor a tábor utolsó napján megpillantotta: a lány a pavilon előtt egy széken napozott. Hirtelen ötlettől vezérelve elszaladt egy lángosért, így köszönt rá. A meglepett arcot fülig érő mosoly váltotta.
– Istenem, mit adnék azért, ha még tejföl is lenne rajta! – ábrándozott tettetett színpadiassággal. Szabolcs ekkor a háta mögül elővette a lángossütőből „kölcsönvett” tejfölöspoharat.
– Hölgyem, állok szolgálatára.
– Gondolatolvasó vagy?
– Mondjam, mi jár a fejedben?
– Ne! Meg ne próbáld! – pirult el nevetve a lány.
A környezetük nem jósolt hosszú időt a kapcsolatuknak. Mintha két külön bolygóról érkeztek volna. Anna tudta, mit akar, minden idegszálával az utolsó egyetemi évére koncentrált, a diploma megszerzése után státuszra hajtott a klinika sebészetén, hogy aztán újabb hat évet dolgozzon látástól vakulásig a szakvizsgáért; a fiú az elhalasztott felvételije után sportállásban próbált előrébb jutni, kapaszkodott, de a korosztályos sikerek mit sem értek, a felnőttek mezőnyében kevés volt a tapasztalata. Kenyérkereső fogását, a balra combot esélye sem volt eladni, a mezőny fizikálisan előtte járt, emiatt az edzések előtt és után a súlyzókat nyüstölte, nyakában súllyal mászta függeszkedve a kötelet.
Üldözte, vágyta a sikert, éjjel bajnoki címekről álmodozott, a tréningek között pedig olvasott, olykor meg minősíthetetlenül rossz verseket írt. Ha kevés közös szabadidejük akadt, kézen fogva indultak el látszólag céltalanul bebarangolni a debreceni óvárost. Szabolcs megmutatta Szabó Magda regényeinek helyszíneit, a macskaköveken lépdelve megérintette őket a múlt. A jelen izgalmát is felfedezték, Cseh Tamást hallgattak a nyolcvanas évek közepén oly népszerű Biogál klubban, vagy az Óbester borozóban beszélgettek órákig, a merlot mellé lila hagymás zsíros kenyérrel csillapították éhségüket. Ha tehették, a kedvencükkel, a Hungária étterem sült kapros-juhtúrós csuszájával koronázták meg a kimerítően hosszú gyalogtúrát.
 |
| A hajdani Pálma a Déri Múzeum fotóján |
A szombat délutánt a bűnbeesés óráinak nevezték ki, ha nem volt verseny, és Szabolcsnak nem kellett a súlyára figyelnie, élvezettel tesztelték a Pálma cukrászda kínálatát, hogy aztán pihegve andalogjanak a százéves tölgyfák alatt. Anna a szőke fürtjeit leginkább kontyba fésülte, élvezte, hogy a fiú mellett nyugodtan magas sarkúba bújhat, és még így is a vállára tudja hajtani a fejét. Biztonságban érezte magát, és tetszett neki, hogy az emberek utánuk fordulnak. Ilyenkor még szorosabban Szabolcshoz bújt. Egy nyárvégi zápor bezavarta őket a fiú kedvenc helyére, a Gambrinus közben megbújó antikváriumba. A racionális medika elindult az orvosi szakkönyvek felé, de Szabolcs kézen fogta, és finoman elhúzta onnan a kis üzlet egyik eldugott sarkába. Néhány másodperc pásztázás után leemelt a polcról egy vékony könyvet, kinyitotta, és szinte bele se nézve halkan egy versbe kezdett. Az elbűvölt lány a zöldes-sárga szemekbe belefeledkezve két sort jegyzett meg, de azokat egy életre: Szavaid selyme szíven simogat, / Mint márciusi szél a sírokat!
Anna ekkor szeretett bele menthetetlenül a nála három évvel fiatalabb fiúba. Két tenyerébe fogta Szabolcs kipirosodott arcát, és puhán megcsókolta. A máskor nagydumás, a nőket lazán bolondító magabiztos srác meglepődött, zavartan motyogott még valamit egy bizonyos Annáról szóló versről, de egy újabb csók beléfojtotta a szót. Szabolcsot valami ismeretlen, addig nem tapasztalt érzés kerítette hatalmába. Tíz centivel a föld felett járt, rózsaszínű köd vette körül. Az edzéseken képtelen volt koncentrálni, esett-kelt, többet volt a levegőben, mint a Tokaji ugrócsoport tagjai. Az edző olykor fejcsóválással adta tudtára, hogy ideje lenne összeszedni magát. A csapattársak csak nevettek, az egyik rutinos, öreg róka azzal nyugtatta, hogy néhány hét után jobb lesz. Igaza lett.
Helyükre kerültek a dolgok, visszatért a régi formája, még több pluszmunkát végzett, az érzelmeket, a romantikázást hagyta estére, amikor Annával találkozott. A fiúk elfogadták, hogy ritkábban ül be velük edzés után egy sörre a Mosolyba, a hétvégi bulikból kimaradozott, és idővel a „doktor nénis” beszólásokkal sem piszkálták. Heti két-három estét Anna albérletében töltött, néha főztek együtt, beszélgettek, csókolóztak, ölelték egymást, de a lány kérésére ennél tovább nem mentek. Éjfél környékén Szabolcs rohant haza, hogy másnap bírja a tempót, a lány pedig folytatta a tanulást.
Egy esős szeptember este fordultak komolyra a dolgok.
A fiú a buszmegállótól futott, mégis bőrig ázva, csuromvizesen érkezett a lányhoz. Csengetnie sem kellett, Anna egy törülközővel a kezében várta. Levette Szabolcsról a kabátot, aztán egymás után mindent, félig nedves testtel a hálószobában találták magukat. Nem siettek, minden másodpercet, minden érintést kiélveztek. Amikor Szabolcs az ágy mellé ledobott vizes farmerje zsebében kotorászott, Anna megfogta a kezét: – Hagyd, nem kell, isteni csoda lenne, ha teherbe esnék – mondta, és egy pillanatra elkomorult az arca.
Szabolcs egy hét múlva két sporttáskával, benne néhány ruhadarabbal, könyvekkel, borotvával a lányhoz költözött. Szabályokat hoztak az együttélésre. Persze ezeket kapásból felrúgták, a szenvedély felülírta józan észt, az éjszakára tervezett tanulásokból délelőtt lett, miközben a fiú karikás szemekkel, de boldogan esett be a reggeli edzésre. Bírta a gyűrődést, szerelemmel doppingolta magát. Jó formába került, utazhatott az év egyik legfontosabb versenyére, a felnőtt első osztályú csapatbajnokságra. Tudta, tartalék lesz a súlyában, a húzós, a bennmaradásról döntő meccset rutinos klubtársa viszi, ő a vesztesként kalkulált, beáldozható küzdelmekben léphet tatamira. Nem zavarta, a rá jutó két mérkőzésre koncentrált. Bizonyítani akart. Az edzőjének, a csapattársaknak, Annának és önmagának is.
 |
| Budapesti emlék. Fotó: © Debreceni Képeslapok |
Egy nappal a verseny előtt a csapattal Budapestre utaztak, unaloműzőként egy könnyű esti sétára indultak a belvárosba. A bazilika környékén egy apácacsoportba futottak, Szabolcs tisztelettel, de talán túl hangosan köszönt rájuk. A mosolyok közül egy fiatal novícia lépett hozzá, aki hosszú, sötét ruhája zsebéből egy láncot vett elő, és felé nyújtotta. Szabolcs egy meglepett „köszönöm”-mel elfogadta, aztán rohant a távolodó társai után. A hotelben nézte meg alaposabban az ajándékot: a láncra egy Szűz Máriát ábrázoló medál volt felfűzve. A másnap a várakozások szerint alakult: a csapat az első két meccset elbukta, a fiú viszont ezeken egy döntetlent és egy győzelmet hozott, utóbbit ráadásul a magyar bajnok ellen, az utolsó másodpercekben végrehajtott kisbelső horog-támasztott gáncs kombinációnak köszönhetően.
Balra indított dobásaival sokszor meglepte ellenfeleit, áldotta nevelőedzője nevét, aki mind a két oldalra megkövetelte tőle a dobások tökéletes végrehajtását. A bennmaradásról döntő csatát – már nélküle – megnyerte a csapat, így felszabadult hangulatban zötyögték végig a négyórás buszozást hazáig, egy-két útba eső vendéglőt beiktatva. Az első útja a szerelméhez vezetett, izgatottan mesélt a versenyről, az apácákkal való találkozásról meg a szerencsehozó medálról.
– Szabolcs, ez nem szerencse – simogatta meg az arcát a lány. – Sokkal inkább áldás. Vedd komolyan!
– Akkor neked adom. Nagyobb szükséged van rá, én csak a szőnyegen bohóckodom.
Hétfőn reggel, mielőtt edzésre indult, egy vékony bőrszíjra fűzte a medált és a lány éjjeliszekrényére tette.
Két év felhőtlen boldogság jutott nekik. Anna közben lediplomázott, állást kapott a klinikán, Szabolcs pedig rájött, hogy hiába a csébén a meglepő bravúrja, soha nem lesz nagy bajnok. De a sportágtól nem tudott és nem is akart elszakadni. Beiratkozott egy edzői tanfolyamra, gyerekcsoportot vitt az edzései mellett, ragadtak rá a srácok. Úgy tervezte, felvételizik, a következő szeptemberben elkezdi a szakedzőit.
A behívó azonban felülírt mindent. Az eredményei alapján kiemelt kategóriába került, másfél évre egy háromszáz kilométerre lévő katonacsapathoz vonultatták be, a kiképzés utáni hosszú eltávozások, szabadságok ígéretével. Nem volt más dolga, mint edzeni, versenyezni, meg heti két edzést tartani a városban az úttörő és a serdülő korosztálynak. Tette a dolgát, első osztályú minősítést szerzett, de sokkal jobban élvezte a gyerekekkel való közös munkát. Ha nem volt versenye, fülig szerelmesen rohant haza Annához, péntek délutántól hétfő reggelig övék volt a világ. Megesett, ha a lány éjszaka ügyelt a sebészeten, Szabolcs a portás zsebébe egy ötvenest dugva besurrant, hogy aztán az orvosi szoba kopott heverőjén összebújva tervezgessék a jövőt.
A határszéli kisvárosban sem alakultak rosszul a dolgok, jöttek az eredmények, a katonaklub elöljárói hat hónappal a leszerelés előtt már duruzsoltak a fiú fülébe: maradjon náluk, tanulmányi szerződést kötnek vele, lakást, jó fizetést kap, rábízzák az utánpótlást. Hogy ne bántsa meg őket, türelmi időt kért, hiszen várta őt Anna és a tervekkel teli élete. Ekkortájt azonban a sűrű versenynaptár miatt a hétvégi találkozások megritkultak. Szabolcs versenyzett, versenyre vitte a srácait, ha pedig hazajutott, fáradt volt ahhoz, hogy az ügyelő Anna mellett kuporogjon a heverőn. Alig látták egymást, a lány jó esetben kora reggel esett be az albérletükbe, kapkodó lett a zuhanyzás és az ölelés is.
A fiú néhány hónap után elunta a magányt, és bár imádta élete szerelmét, az otthoni eltávokon egyre többet bulizott a barátaival. Hogy az alkohol miatt sodródott bele néhány kalandba, vagy a megcsalás lelkiismeret-furdalását tompította itallal, a lényegen mit sem változtatott. Félig részegen, az önutálat társaságában, sokszor röviddel Anna érkezése előtt, hajnaltájban dőlt az ágyba. A lány nem szólt semmit, csak az érintések váltak karcosabbá, kapkodóbbá, vagy maradtak el. A fiúban egyre erősödött a meggyőződés, hogy Anna megcsalja. Magából indult ki.
Egy októberi délutánon üzenet várta a katonaklub edzőtermének irodájában: Anna kereste, s kérte, hogy este hívja vissza, ügyeletben lesz. A telefonban furcsa volt a lány hangja, tudta, hogy Szabolcs hétvégén nem tud hazamenni, emiatt azt mondta, hogy vasárnap délelőtt ő utazik hozzá. Késett a busz, a fiú feszülten toporgott a pályaudvaron. Lélekben felkészült arra, hogy a lány közli vele, hogy szakítani akar. Anna sápadtan, émelygésre panaszkodva szállt le, vizet kért, így a főtéren lévő cukrászda felé vették az irányt. A rosszullét elmúltával a lány két krémest is rendelt, Szabolcs egy Unicumot, a várható fájdalom tompítására. Anna gyorsan eltüntette a süteményeket, meg sem szólalt, amíg nem végzett.
– Jobban vagy? – kérdezte Szabolcs. – Az előbb még…
– Persze, minden rendben – törölte le a porcukrot a szája széléről Anna, aztán sóhajtott egy nagyot. – Beszélnünk kell!
– Felesleges, tudom, mit akarsz mondani – vágott közbe a fiú, a felespohár koppant az asztalon. – Elfogadom, hogy vége, de nem akarom hallani, kivel csaltál meg, ki lépett a helyemre. Ne forgasd meg a szívemben a kést. Legyetek boldogok!
– Szabolcs…
– Kérlek! – szakította félbe megint a fiú, s közben intett a pincérnőnek, újabb italt kért. – Amúgy sem lenne értelme tovább folytatni. Itt maradok, elfogadtam az ajánlatukat. Ha együtt is maradnánk, te akkor sem jönnél ebbe a kisvárosba, amikor a klinikán dolgozhatsz.
A lány döbbenten nézett a fiúra, alig ismert rá. Legszívesebben ráordított volna, hogy azonnal hagyja ezt abba, és hallgassa már meg végre, de megnémította a fiú indulatos kitörése, sírás fojtogatta. Az újabb Unicumot a pincérnő helyett a tulajdonos, egy dekoratív, harmincas, barna hajú nő hozta ki.
– Szabolcs, kedves, minden rendben? – kérdezte búgó hangon, miközben letette az italt, majd alig észrevehetően végigsimította a fiú hátát. –
Szólj, ha bármire szükségetek van.
Csönd ült közéjük.
– Úgy látom, itt sem leszel magányos – állapította meg Anna lemondóan. – És még én csallak meg? Te gyanúsítasz engem? Hallom, otthon sem fogtad vissza magad! Legalább ne a nővéreket vitted volna ágyba, rajtam nevet a klinika. Mi volt, amit nem tudtam megadni neked? Porig aláztál, én meg idejövök, hogy… Mit is gondoltam?!
Szabolcs nem szólt semmit, lehajtotta a második keserűt.
– Nem szakítani jöttem, de most már mindegy…
Anna nem tudta befejezni a mondatot, nézte a fiút, a szeme megtelt könnyel, a másodpercek óráknak tűntek, amíg erőt vett magán, és újra meg tudott szólalni.
– Rendben, akkor legyen vége. Már csak egyet kérek tőled. Ha valaha is szerettél, soha az életben ne hívj, ne keress többé!
A fiú dacos arccal bólintott.
A katonaklubnál tartották a szavukat, Szabolcs tanulmányi ösztöndíjjal végezte el a főiskolát, a lakás is rendben volt, és a fizetésre sem lehetett panasz. Később letudta a kétéves szakosítót, óraadóként az egyik gimnáziumban tanított testnevelést, mellette edzett, edzést tartott, versenyeztette a csapatát. Aztán levelezőn, magyar szakon folytatta a tanulmányait, szabadidejében pedig az asztalosszakma fortélyait tanulta ki, fúrt-faragott; a szolgálati lakásához a ház földszintjén egy garázs is tartozott, ott alakította ki a kis műhelyét. Lételemévé vált, hogy folyamatosan úton legyen, tanuljon, csináljon valamit. Bármit, csak ne kelljen a lakásban ülnie. Esténként az ágyban a plafont bámulva halkan együtt énekelt D. Nagy Lajossal: „Ruha nélkül, szégyenlősen mellém bújik a bánat.” A bakelit a legritkább esetben került le a lemezjátszó korongjáról, mint ahogy az Annának írt levelek is kivétel nélkül az íróasztalfiókban végezték.
Jó partinak számított a városkában, a magánélete mégis kész katasztrófa volt. Hosszabb-rövidebb kapcsolatokba bonyolódott, reménytelenül keresve az elveszett igazit. Persze tudta, hogy egyszer már megtalálta. Igaziból meg nem lehet kettő. Úgy röppent el hét év, hogy észre sem vette. Befogadták, a város részévé vált. Ritkán utazott Debrecenbe, szinte csak akkor, ha versenyt rendeztek a szülővárosában. Annáról ilyenkor kapott hírfoszlányokat, megtudta, hogy férjhez ment, gyermeket nevel. Eszébe sem jutott, hogy felkeresse, tiszteletben tartotta egykori szerelme kérését.
 |
| A sportcsarnok esti színei. Fotó: © Debreceni Képeslapok |
Az aktív dzsúdóval nem hagyott fel, veterán viadalra, a nevelőegyesülete által rendezett tavaszi Masters Openre készült; ilyenkor összefutott az egykori társakkal, a tatami után a büfé lett a központ, az ezerszer hallott történetek néhány sör után egyre díszesebb köntösbe öltöztek, s kiderült, hogy fiatalon mindenki szuperklasszis volt. Még mindig megbizsergett a versenyek előtt. Szerencsés volt, a súlyos sérülések elkerülték. Rendezte a súlyát, néhány kilót kellett csak leadnia, 30 évesen is az egykori súlycsoportjában indult. Háromnapos borostát hagyott, hogy az arca bírja a gyűrődést, a dzsudogi mellé fáslikat, térdgumit és ragtapaszt pakolt. A cívisvárosig megtett kacskaringós utat szinte percre pontosan számolta ki, röviddel a mérlegelés előtt érkezett a jól ismert csarnokhoz.
Röpködtek a poénok a gyerekkora óta ismert társaktól, olyan volt az egész, mint egy osztálytalálkozó. Miután bemért, bekopogott az orvosi vizsgálatra. Nem akart hinni a szemének.
– Szia! – köszönt rá zavartan Anna.
– … Te itt? – kérdezte elképedt arccal Szabolcs.
– Tudtam, hogy indulsz a versenyen, megkértem a kollégát, hogy én jöhessek, elvállaltam egy ügyeletet helyette.
– Miattam? – csodálkozott el a férfi.
– Igen – sütötte le a szemét a nő. – Most gyűjtöttem elég bátorságot hozzá.
– Mihez kellett bátorság?
– Azt majd megbeszéljük. Gyere, hadd hallgassalak meg!
Szabolcs közelebb lépett.
– Kicsit gyorsabban ver a szíved.
– Csodálkozol? Hét éve összetört, azóta összevissza kalapál.
– Nem csak a tied – koppantak keményen a szavak.
Szabolcs alig bírta kivárni, hogy letudja a meccseit. Nyögvenyelősre sikerültek, szerencséjére a „balra belső comb-jobbra váll kombira” még mindig számíthatott, de közben állandóan Annát figyelte a zsűri melletti orvosi asztalnál. Miután átvette az érmét, letusolt, átöltözött, izgatottságában tűkön ült, még a büféshow-t is elbliccelte. Lassan ürült ki a csarnok, tíz percbe telt, amíg a búcsúzkodó társak hátát meglapogatva átjutott a túloldalra. Anna egy idősebb nővel és egy kislánnyal beszélgetett. Amikor meglátta a férfit, vett egy nagy levegőt.
– Anyut már ismered – hadarta el.
Szabolcs biccentését Erzsébet szikrázó szemekkel viszonozta.
– Ő pedig Sára, a lányom – simogatta meg zavartan az előtte álló mosolygós gyermek fekete haját.
– Réthalmi Sára vagyok, és nemsokára iskolába megyek – hangzott a nagylányos bemutatkozás.
Szabolcs leguggolt, belenézett a zöldes-sárga szemekbe, és kis híján sokkot kapott. Felegyenesedett, kérdőn nézett Annára, aki egy bólintással erősítette meg a felismerését, ám mielőtt a ledöbbent férfi bármit mondhatott volna, hozzálépett, szorosan átölelte a nyakát, úgy súgta a fülébe.
– Ne haragudj! Bocsáss meg!
– Istenem, Anna, nem gyűlölhettél ennyire! – szűrte ki a fogai között elfojtott hangon a férfi, akinek minden önuralmára szükség volt, hogy ne kezdjen el kiabálni. A nő nem szólt semmit, a könnyei Szabolcs arcára folytak.
– Anna! – szólt halkan Erzsébet a lányának, miközben megsemmisítő pillantást vetett a cserbenhagyóra.
– Anyu, kérlek, vidd ki Sárát, és állj a kocsival a hátsó bejárathoz közel, ömlik az eső. Egy perc és megyek én is.
Ahogy Erzsébet és a kislány távolodott, a nő összeszedte magát, megtörölte a szemét, aztán a táskájába nyúlt.
– Ezt visszaadom, most már rád vigyázzon – nyújtotta Szabolcs felé a bőrszíjra fűzött Szűz Mária-medált.
A férfi zsebre dugta, nem tudott megszólalni, miközben ezer kérdés kavargott a fejében. Szótlanul mentek egymás mellett, olyan szorosan, hogy összeértek az ujjaik. A kijárathoz vezető félhomályos folyosón Szabolcs ösztönszerűen megfogta Anna kezét. Feltódultak az emlékei. Azt kívánta, bárcsak soha ne érne véget ez a furcsa séta. Egyszerre volt dühös, szomorú, boldog, kiégett, egyszerre nehezedett rá mázsás teherként az elmúlt évek minden fájdalma. A kijárat előtt megálltak, a nő úgy fogta két tenyerébe egykori szerelme arcát, mint egykor abban az aprócska antikváriumban.
– Az a Réthalmi? – nézett Szabolcs Anna szemébe.
– Igen.
– És tudja, hogy Sára…
– Anyu és ő tudja csak, azt kérte, maradjon is így.
– Akkor most miért?
– Fél éve elváltunk. Nem tudtam igazán szeretni, elengedtem. Jó ember, megérdemli a boldogságot, remélem, más oldalán megtalálja. De az igazi ok, amiért látni akartalak, az Sára. Minden áldott nap rád emlékeztet. Nem bírtam tovább. Tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit ellened tettem. Ha még szóba állsz velem, elmondok mindent, és ha akarod, leülök Sárával is.
A férfi bólintott, nehezen engedte el a nő derekát.
Nem emlékezett arra, hogy hogyan jutott ki a városból, arra eszmélt, hogy már az autóúton hajt, és egymás után előzgeti a határ felé robogó kamionokat. Villogtak, dudáltak rá a szembejövők, de nem jutottak el a tudatáig. Mereven nézte a márciusi záporral reménytelenül birkózó ablaktörlőt, a visszapillantón himbálózó Mária-medált. Kifehéredett ujjakkal szorította a kormányt, észre sem vette, hogy a sebességmérő mutatója egyre feljebb kúszik. Egy vers járt körbe-körbe a fejében. Félrecsúszott nyakkendőkről, elvétett szavakról, eltévesztett köszönésekről, összetépett levelekről meg egy elhibázott életről.
